Az egész világ ismeri ezt a hősnőt, de kevesen ismerik az igazi történetét. A kosár tartalma, amit Piroska vitt, mindig attól függően változott, hogy a mesét hol mesélték éppen.
Olaszország partjainál például friss halat vitt a nagymamájának, Svájcban egy korong sajtot, Franciaországban pedig kalácsot és egy csupor vajat. A történet változott, de minden népnél kegyetlen volt.
Piroska története már a középkorban is ismert volt. Mint sok más akkori mese, amik később gyerekmesék lettek, ez sem volt eredetileg ilyen ártatlan.
A farkas nem falta fel a nagymamát, hanem egy szörnyű ételt készített belőle, amit aztán megetetett az unokájával. A nagymama vérét a gonosztevő bornak hazudta Piroskának (egyes kutatók ebben a részletben párhuzamot látnak az Eucharisztiával).
Aztán a fenevad azt mondta a lánynak, hogy vetkőzzön le, és feküdjön mellé, a ruháit pedig dobja a tűzbe. Ezek a furcsaságok valamiért nem keltettek gyanakvást Piroskában.
Miután odafeküdt a farkas mellé, megkérdezte tőle, hogy miért néz ilyen furcsán. Végül a farkas kimondta:
„Azért, hogy minél hamarabb megehesselek, kicsim!” – és megette Piroskát.
A rémségek fokát először Charles Perrault csökkentette 1697-ben. Ő adta a hősnőnek a kiegészítőt is, ami nem egy piros sapka volt, hanem egy chaperon, ami egyfajta csuklyaféleségnek számított.
De a nagymama és az unoka megmentésével járó boldog befejezés helyett a történet egy tanulságos szöveggel ért véget, melynek célja az volt, hogy megmentse a gyerekeket a veszélytől:
„Nem véletlenül mondják a kisgyerekeknek,
(De főleg a lányoknak,
a szépeknek és a finomkodóknak),
hogy ha útközben mindenféle pasassal találkoznak,
ne hallgassanak a hazug szavaikra, –
mert különben a farkas elkaphatja őket.”
Évekkel később Erich Fromm pszichoanalitikus azt az elméletet állította fel, hogy a piros csuklya az érés szimbóluma. Így a történet egyfajta erkölcsi tanulság a fiatal hölgyek számára, akik könnyen „letérhetnek az útról”, veszélyeztetve a becsületüket. A farkas Fromm szerint a fiatal lányok elcsábítója.
A számunkra megszokott formában a Grimm testvérek jegyezték le a mesét 1812-ben. Jacob Grimm (a testvérek közül az idősebb) nagy rajongója volt a régiségeknek, régi legendáknak és mítoszoknak, sőt, Jérôme Bonaparte (Napóleon öccse) személyes könyvtárosaként is dolgozott.
Valószínűleg ekkor hallotta Jacob Grimm a történetet a félelmetes farkasról, aki a franciaországi Gévaudan megyében majdnem 50 éven át támadt gyerekekre és nőkre. 1764 és 1767 között a gévaudani farkas, vagy ahogy gyakrabban nevezték, a „gévaudani szörny”, több mint 200 alkalommal támadt emberekre, és körülbelül 100 ember halt meg.
A szemtanúk egy szörnyű fenevadról beszéltek, amihez képest a híres Baskerville-i kutya is csak egy komolytalan uszkárnak tűnne. A lakosok bezárkóztak otthonukba, és nem mentek ki egyedül az utcára. Azonban valakinek sikerült megmenekülnie (majdnem úgy, mint Piroskának).
Hét parasztgyerek tartott hazafelé a faluból, amikor rájuk támadt a gévaudani fenevad. Csakhogy a gyerekek nem ijedtek meg: botokkal, amikre késeket kötöttek, megvédték magukat a szörnytől.
A legbátrabb a 12 éves Jacques Portefaix volt, és a bátorságáért a francia király személyesen parancsolta meg, hogy a fiú kapjon oktatást. Amikor Jacques felnőtt, hadnagy lett a francia hadsereg tüzérségénél.
A Grimm testvérek kihagyták az erkölcsi tanulságot, és hozzáadtak egy boldog véget – egy favágót, aki felvágja a farkas hasát, és kiveszi belőle a sértetlen nagymamát és Piroskát. Azonban a Grimm testvérek történetében is vannak hátborzongató részletek:
„Piroska gyorsan összeszedett néhány nagy követ, amit a nagymamájával közösen a farkas hasába gyömöszöltek, majd összevarrták a sebet; amikor a farkas felébredt, megpróbált elmenekülni; de nem bírta a kövek súlyát, leesett a földre és kimúlt.”
A „Piroska” modern adaptációi gyakran újraértelmezik a hagyományos történetet, új elemeket adnak hozzá, és megváltoztatják a befejezést. A rajzfilmekben és filmekben a lány önálló és határozott, képes egyedül megbirkózni a farkassal.
Az ilyen egyedi értelmezések jól tükrözik a társadalomban bekövetkezett változásokat, és a klasszikus történetek modern valósághoz és értékekhez való igazításának kísérleteit.
