Az autóversenyzés szerelmesei, különösen a Formula 1 rajongói, jól tudják, hogy egy jó rajthely még nem garantálja a dobogós helyezést a futam végén. Még az első rajtkockából induló pilóta is ütközhet valakivel, kicsúszhat a pályáról, vagy műszaki hiba miatt feladhatja a versenyt.
A hétköznapi életben is hasonló a helyzet – a gyermekkori tehetség nem garantálja a későbbi sikert. William James Sidis, a csodagyerek sorsa a legjobb példa erre.
William Sidis, akit minden idők egyik legokosabb emberének tartanak, 1898-ban, április elsején, bolondok napján született New Yorkban. Szülei az ukrajnai Berdicsevből (akkoriban az Orosz Birodalom része volt) vándoroltak ki az Újvilágba.
Az apa, Boris Sidis politikai üldöztetés miatt hagyta el az országot (otthon két évet töltött magánzárkában). Briliánsan elvégezte a Harvardot (mentora a neves amerikai filozófus és pszichológus, William James volt, akiről Boris a fiát nevezte el, William James pedig a baba keresztapja lett), majd ugyanezen az egyetemen pszichológiát tanított, számos tudományos munkát publikált, és korának egyik legnagyobb amerikai pszichológusának tartották. Emellett poliglott (többnyelvű) is volt, és kidolgozta a saját elméletét a tehetséges gyermekek neveléséről.
A leendő zseni édesanyját, Sara Mandelbaumot szülei két évvel később vitték Amerikába, a zsidó pogromok elől menekülve. 1897-ben elvégezte a Bostoni Egyetem orvosi karát, de feláldozta karrierjét a fia nevelése érdekében.
A szülők célja az volt, hogy a fiukból zsenit neveljenek, Boris Sidis nevelési elméletét alkalmazva. Az elmélet megalkotója úgy vélte, hogy „egy gyerek soha nem túl fiatal a tanuláshoz”. És azzal kezdte, hogy betűkkel ellátott kockákat mutatott a csecsemőnek.
A magok termékeny talajra hullottak (később William Sidis IQ-ját 260-300-ra becsülték, ami a világ legokosabb emberévé tette, talán az egész emberiség történetében). Összehasonlításképpen, a 96-os intelligenciaszint átlagosnak számít, a 120-as IQ-val rendelkező embert okosnak tartják, Albert Einstein és Stephen Hawking pedig, akik kiemelkedő tudósok voltak, körülbelül 160 pontos IQ-val rendelkeztek.
Hét hónapos korában a baba nemcsak rengeteg szót ismert, hanem az összes betűt is. Másfél évesen újabb csodagyerek-teljesítményt jegyeztek fel – önállóan el tudta olvasni a New York Timest.
Két és fél évesen a gyerek magabiztosan gépelt angol és francia szövegeket.
És aztán beindult a lavina. A szülők egyre jobban terhelték a gyereket, a tanulás pedig egyre fokozódó intenzitással folyt. Hat éves korára William már eldöntötte, hogy mi a viszonya a valláshoz, és ateista lett.
Hét évesen William sikeresen elsajátította az egész iskolai tananyagot, körülbelül fél év alatt. Ebben a korban már hét nyelvet ismert.
Nyolc éves korára a kiskorú zseni négy könyvet írt (köztük egy meglehetősen komoly monográfiát), és sikeresen letette a Harvard felvételi vizsgáit. Az egyetem vezetősége azonban túl fiatalnak találta a jelentkezőt, ezért nem vették fel.
Kilenc évesen a csodagyerek kidolgozta saját logaritmikus számítási rendszerét.
William Sidis 1911-ben lett a Harvard Egyetem hallgatója (a Harvard történetének legfiatalabb diákja), amikor Norbert Wienerrel és Richard Fullerrel együtt felvették a tehetséges gyerekek csoportjába. Bár egy évvel korábban már tartott egy előadást a Harvard Matematikai Klubjában a négydimenziós térbeli objektumokról (Klein-palack és hasonlók).
A fia sikereivel büszkélkedő Boris Sidis 1911-ben kiadta a „Filistinizmus és zsenialitás” című könyvét, amelyben keményen bírálta az amerikai iskolarendszert, rámutatva az otthoni oktatás előnyeire. A bizonyítékot a fiatal William szolgáltatta. Azonban a gyermek ilyen intenzív taníttatásával Boris nem gondolt arra, hogy megfosztja fiát a gyermekkortól. A büntetés 1923-ban érkezett el, amikor William nem tartotta szükségesnek, hogy megjelenjen apja temetésén.
1914 nyarán a fiatalember bölcsészdiplomát szerzett. Hamarosan pedig a zsebében volt a Harvard kitüntetéses diplomája is.
A fiatal zseni élete iránt élénken érdeklődni kezdtek az újságírók, akiknek sikerült kideríteniük, hogy William Sidis egyáltalán nem érdeklődik a női nem iránt – cölibátust fogadott. Ezt különböző kiadványokban élvezettel taglalták, ami súlyos csapást mért William lelkiállapotára.
1915-ben a fiatal tudós matematika professzori állást foglalt el a texasi Houstonban található William Marsh Rice Egyetemen. A diákok azonban nyíltan gúnyolták a trigonometria, valamint euklideszi és nem euklideszi geometria tanárukat, aki fiatalabb volt náluk.
Egy idő után William fizikai bántalmazással kapcsolatos fenyegetéseket is kapott.
1916-ban Sidis visszatért Új-Angliába, és szeptemberben beiratkozott a Harvard Jogi Iskolájába, de 1919-ben, az utolsó évfolyamon otthagyta. A távozás oka meglehetősen hagyományos volt abban az időben – a fiatalembert magával ragadta a politika. Letartóztatták, mert részt vett egy bostoni május elsejei tüntetésen, és másfél év börtönbüntetésre ítélték. Igaz, a szüleinek sikerült elérniük, hogy a börtönbüntetést egyéves kezelésre cseréljék a pszichiátriai klinikájukon. Ennek letelte után William továbbra is makacsul szocialistának vallotta magát, de az apja elmagyarázta az örökösnek, hogy legközelebb egy rendes elmegyógyintézetbe küldik, ahonnan soha nem fog többet kijönni.
Ezután William egy időre eltűnt az újságírók szeme elől. Könyvelőként kezdett dolgozni, és mindig otthagyta az éppen aktuális munkahelyét, amint kiderül a zsenialitása.
1924-ben a The New York Herald Tribune újságírójának sikerült felfedeznie Sidist a Wall Street egyik irodájában. Hamarosan megjelent egy cikk, amelyben arról számoltak be, hogy az 1909-es zseni most egy számológép kezelőjeként dolgozik, heti 23 dolláros fizetésért.
Sidisnek ismét sikerült több mint 10 évre eltűnnie a nyilvánosság elől. Továbbra is szerény hivatalnokként dolgozott, regényeket írt, álnéven publikált egy értekezést a vasúti jegyekről (gyermekkora óta gyűjtötte őket), amelyben bemutatta, hogyan lehetne növelni a vasutak áteresztőképességét, és szabadalmat szerzett egy végtelen naptárra, amely figyelembe vette a szökőéveket.
Úgy tartják, hogy felnőttkorában William Sidis körülbelül 40 nyelvet ismert, és létrehozta saját mesterséges nyelvét is. Ahogy William maga mondta, egy új nyelv elsajátításához mindössze egy napra van szüksége.
1937-ben életét a New Yorker tudósítója tárta a nyilvánosság elé, a zsenit a „Hol vannak most?” című cikksorozat egyik hősévé téve, amely a társadalom látóköréből régóta kiesett híres személyiségekről szólt.
William Sidis végül 1944-ben halt meg magányosan egy bérelt bostoni kollégiumi szobában. Halálát agyvérzés okozta.
