Féltékenységtől és trónja miatti félelemtől vezérelve a „leghumánusabb és legigazságosabb” pert folytatta le szeretett felesége, Mariamné ellen. A főurak helyesen értelmezték uralkodójuk gondolatait, és a királynénak a legsúlyosabb büntetést szabták ki. Úgy gondolták, Heródes az utolsó pillanatban megakadályozza majd az ítélet végrehajtását. Ő azonban erkölcsi tartást tanúsított, és személyes érdekeit háttérbe szorította állama jóléte érdekében.
Azonban bűnbánattól és hitvese iránti szeretetétől gyötörve gyönyörű testét mézbe helyeztette – az ókori világban ismert kevés természetes tartósítószer egyikébe. Családjának politikai ellenfelei között egy ilyen, kétséges hitelességű mendemonda járta: állítólag a zsidó zsarnok időről-időre elővette szeretett kedvesének testét, hogy kielégítse titkos vágyait…
De meséljük el a történetet a legelejétől fogva.
Izrael földjétől délre, nagyjából a Sínai-félsziget területén, ősidők óta éltek az idumeusok. Ez eredetileg egy nomád sémi nép volt, amely idővel letelepedett. Amikor Sion gyermekei Egyiptomból kivonultak, az idumeusok útjukat szándékoztak állni, de akkor közvetlen összecsapásra végül nem került sor.
Ennek ellenére az izraeliták a későbbiekben nem egyszer összecsaptak szomszédaikkal. Salamon király idején pedig azok még tekintélyes adót is fizettek nekik. Azonban az i. e. 6. században mindkét népet leigázta az Asszír Birodalom, a későbbiekben pedig a térség különböző hatalmainak voltak alávetve.
Azonban az i. e. 2. század közepén Júdea, az ősi Izraeli Királyság déli töredéke, hosszú háború után elnyerte függetlenségét. A helyreállított állam olyan hatalmasnak bizonyult, hogy képes volt néhány szomszédos területet is meghódítani. Joánnész Hürkánosz király a Hasmoneus-dinasztiából, aki i. e. 134–104 között uralkodott, birtokaihoz csatolta az idumeusok földjeit. Azok nem akarták elhagyni szülőföldjüket, ezért példátlan lépésre szánták el magukat: körülmetélkedtek, és zsidóként kezdtek élni.
Joánnész egyik leszármazottjának volt egy Antipáter nevű udvaronc, aki idumeus származású volt. Több provincia irányítását kapta meg, és vélhetően kellő hatékonysággal kormányzott ott. Egyik fia Jeruzsálem helytartója lett, míg a másikat, akit Heródesnek hívtak, Galilea, az ország északi részén fekvő nagy és gazdag tartomány kormányzójává nevezték ki.
Ebben az időben a Júdeai Királyság már elismerte Róma fennhatóságát, bár a függőség csupán adófizetésre korlátozódott. Nem meglepő hát, hogy amikor polgárháború tört ki Rómában, a zsidók belső viszálykodásaival senki sem törődött. A hatalomért mind az uralkodóház képviselői, mind Antipáter befolyásos fiai küzdöttek. Ellentétüknek csak az i. e. 40-ben bekövetkezett pártus invázió vetett véget.
A trónkövetelők némelyike megpróbált egyezkedni, mások a hegyekbe menekültek. Heródes mindegyiküknél ravaszabbnak bizonyult: először Kleopátrához szökött Egyiptomba, majd annak imádójához, Marcus Antoniushoz Rómába. Antonius éppen hadjáratot készített elő a pártusok ellen, így nem volt ellenére egy ilyen agyafúrt ember támogatását biztosítani. Így lett az idumeus származású férfiúból Júdea királya.
Különösebb boldogságot azonban ez nem hozott neki. A törvényes Hasmoneus-dinasztia képviselői ugyanis életben maradtak. Így Heródes, bármilyen tehetséges szervezőnek is bizonyult, egy pillanatig sem érezhette magát biztonságban. Elhatározta, hogy megszabadul a rangban fölötte állóktól és a legarcátlanabbaktól, a többiekkel pedig megpróbált egyezségre jutni.
Végül sor került a kibékülést célzó házasságára az ország első számú szépségével, a Hasmoneus-házi Mariamnéval. Ez nyilvánvalóan a maga módján nemes és a királyság számára hasznos tett volt. Csakhogy volt egy „bökkenő”: ez a kemény ember a végén beleszeretett. Ahogy mondani szokták, egyetlen király sem nősülhet szerelemből – és ez így van jól. Jobb az udvarhölgyek szoknyáját emelgetni, és néhány évente kegyencnőt váltani, a feleséggel pedig semleges viszonyt ápolni. Heródes azonban megszerette, és végül ez okozta a vesztét.
Kétszer is, amikor Marcus Antoniushoz utazott Egyiptomba, majd később Octavianus Augustushoz Ciprusra, ez az uralkodó azt a parancsot adta csatlósainak, hogy küldjék kedvesét Jahvehoz (azaz öljék meg), amennyiben neki nem sikerülne megegyeznie a rómaiakkal. Júdea királya hihetetlenül féltékeny volt, és el sem tudta képzelni, hogy felesége másé legyen.
Végül a felesége mindent megtudott, és ez viszályt hozott a királyi családba. Nyilvánvalóan valamilyen összeesküvés is szövődött, de az öregedő Nagy Heródes nem veszítette el vasmarkát. Ezt követően a megtorlások újabb hulláma indult, és végül maga Mariamné is a másvilágra távozott. Később pedig a fiai is, akik közben a bosszú tervét dédelgették.
A király nyilvánvalóan megbánta tettét, de már semmit sem lehetett visszacsinálni. Ekkor parancsot adott, hogy felesége testét tegyék mézbe, hogy továbbra is gyönyörködhessen a szépségében. Ez hét hosszú éven át tartott így, ami aztán alapot szolgáltatott a korábban már említett, ellentmondásos híreszteléseknek.
