„A folyó!” – válaszolják örömmel a gyerekek, nem is sejtve, hogy a Föld tele van olyan vízfolyásokkal, amelyek éppenséggel, miközben folynak, véletlenül „elfogynak”. Vagyis a folyónak van forrása, van medre, de nincs torkolata. Sehová sem ömlik, hanem egyszerűen csendben eltűnik a terepen.
Ennek két oka van: a természet és az ember. Gyakran együtt hatnak, esélyt sem hagyva a folyónak, hogy valamilyen más víztestbe ömöljön. Különösen sok ilyen folyó található Közép-Ázsia lefolyástalan medencéiben. Némelyikük kevésbé ismert – a kazahsztáni Szariszuról és Turgajról, az üzbegisztáni Zaaminszuról, a tádzsikisztáni Kaskadarjáról vagy a kínai Tarimról kevesen hallottak.
Az alábbiakban azonban nem róluk lesz szó, hanem a világ négy legismertebb olyan folyójáról, amelyek vízhozama az útjuk során teljesen kimerül.
Tedzsen
Ez egy fölöttébb érdekes folyó. Egyetlen tudós sem tudja biztosan megmondani, hová torkollott, mielőtt az ember intenzíven hasznosítani kezdte a vizét. Napjainkban a Tedzsen Türkmenisztánban, a Kara-kum sivatag homokjában vész el, az azonos nevű oázist táplálva, de mi volt korábban? Lehet, hogy a Tedzsen az Amu-darjába ömlött, vagy az ókori Uzboj folyóba, de az is lehet, hogy mindig is lefolyástalan volt – ez rejtély.
A folyó útja a következőképpen alakul. Afganisztán hegyeiben ered, tipikus hegyi folyóként, Herirud néven. A hegyvidékről leérve a vízfolyás határfolyóvá válik: először Afganisztán és Irán, majd Irán és Türkmenisztán között. Középső szakaszán a Herirud nyugodt és bővizű, de minden megváltozik, amikor élesen északnak fordulva teljesen Türkmenisztán területére lép. Itt a folyó nevét Tedzsenre változtatja, és ez az éltető víztömeg fokozatosan köddéválik.
A Tedzsen vakdeltájának (így nevezik a tudósok a lefolyástalan folyók alsó szakaszát) kialakulásában az éghajlat szerepe csekély. Az ember – ő a fő okozója a folyó jelenlegi állapotának, mivel gyakorlatilag teljes egészében felhasználja a Tedzsen vizét két víztározó és egy kiterjedt öntözőcsatorna-rendszer segítségével.
Okavango
Ez a folyó pedig azért nevezetes, mert eltűnéséért kizárólag a természet felelős, a legcsekélyebb emberi beavatkozás nélkül. Az Okavango a legkülönlegesebb afrikai folyó, amely a világ legnagyobb, 22000 km2 területű vakdeltájával büszkélkedhet. Angola alacsonyabb hegyvidékén ered, mindössze 300 kilométerre az Atlanti-óceántól. Logikusabb lenne, ha vizeit arrafelé vinné, de az Okavango nem keresi a könnyű utakat – makacsul kelet felé tart, az Indiai-óceán irányába, amely nagyjából kétezer kilométerre van innen.
Miközben állhatatosan tör utat magának az afrikai szavannákon át, az Okavango hirtelen és váratlanul „megtorpan” a Kalahári-sivatag perzselő homokján. Itt ér véget az utazása. Mielőtt azonban a rekkenő hőség áldozatává válna, az Okavango hatalmas legyezőként szétterülve olyan oázist hoz létre Afrika közepén, amelyhez fogható nincs még egy a Földön.
Ott, ahol a szavanna a maga gyér növényzetével átadja helyét a Kalahári perzselő homokjának, a természet szeszélyéből egy szinte édenkerti táj jött létre. Folyók, csatornák, tavak, mocsarak és apró mellékágak alkotják, szoros, vizes szövevénnyé fonódva. Közöttük pedig náddal, papirusszal és trópusi fákkal benőtt szigetek találhatók. Ezen az egyedülálló, virágzó természeti zugon szinte az egész afrikai állatvilág színe-java megtalálható, kivéve talán a nagy emberszabású majmokat: elefántok, bivalyok, orrszarvúk, vízilovak, oroszlánok, gepárdok, leopárdok, zsiráfok, zebrák, antilopok, hiénák, krokodilok – és fölöttük hatalmas madárrajok köröznek.
Csu
És ismét Közép-Ázsia, és megint egy folyó, amelynek eltűnésében az embernek és a természetnek is szerepe van. A Csu folyó – amelynek neve az egyik elmélet szerint a kínai „shui” (水 – víz) szóból ered – a híres Csuj-völgy fő vízi artériája. Valójában erről kapta a nevét ez a közép-ázsiai kendertermesztő vidék központja.
A Csu Kirgizisztán hegyeiben ered, középső szakaszán átszeli a Csuj-völgyet, egy szakaszon államhatárt képezve Kazahsztán és Kirgizisztán között, majd alsó folyásánál Dél-Kazahsztánban, a Mojinkum-sivatag homokjában vész el.
A tudósok úgy vélik, hogy a Csu korábban a Szir-darja teljes értékű mellékfolyója volt, de előbb az éghajlat, majd az emberi tevékenység és az öntözés megváltoztatta a folyó lefolyását. Nem semmi, hogy a Csu vízhozamának 55%-át öntözésre használják! Ráadásul ott van még a Nagy Csuj-csatorna és két tekintélyes méretű víztározó is, amelyek szintén kivették és kiveszik a részüket a folyó eltűnéséből.
Útjának végén a Csu egyszerűen kiszárad a homokban. Árvizek idején azonban előfordulhat, hogy eléri a lefolyástalan, sós Akzsajkin-tavat, amely azonban maga is alig pislákol, és csak akkor támad fel rövid időre, amikor a Csu bőségesebb vize eléri.
Amu-darja
Végül pedig következzen összeállításunk utolsó folyója, amely torkolatának eltűnéséért egyedül és kizárólag az ember felelős. Az Amu-darja Közép-Ázsia második leghosszabb (a Szir-darja után) és legbővizűbb folyója, amely az alsó szakaszán ma már rendkívül szomorú látványt nyújt.
Rögtönzött öntözőárkok – amelyeket túlzás lenne valódi csatornáknak nevezni – szövik be kíméletlen pókhálóként azt, ami egykor a „vad szépség” (ahogy a partjain élő népek nevezték) medre volt. A táj lehangoló képét fokozzák a hidak, amelyek betonpúpként magasodnak a homok fölé. Korábban az Amu-darja vizét hidalták át, ma már csak az emberi gondatlanság és tudatlanság szomorú emlékművei.
De elég a szemrehányásokból. Az Amu-darja régen az Aral-tóba ömlött. Miután Közép-Ázsiában a gazdaságot a gyapottermesztésre állították át, a folyó vizét egyre nagyobb mértékben kezdték öntözésre használni. Ehhez kétségtelenül hozzájárult a Kara-kum-csatorna is, amely önmagában elvonta az Amu-darja vízhozamának mintegy 40%-át. A „fehér aranyért” (a gyapotért) folytatott hajsza oda vezetett, hogy az 1970-es években először fordult elő, hogy az Amu-darja nem érte el az Aral-tavat.
Később ez a helyzet többször megismétlődött, napjainkban pedig a folyó már 150 kilométerrel az Aral-tó előtt (pontosabban a Nyugati-Aral-tó, annak sós maradványa előtt) vész el a homokban. A vízrajzi kézikönyvek szerint különösen nagy áradások idején az Amu-darja néha még erőre kap és eléri az Aralt, de ilyen „csodára” utoljára 2008-ban volt példa.
Minden okunk megvan feltételezni, hogy ez többé nem fog megismétlődni. Egyrészt, mert az öntözési célú vízkivétel folyamatosan növekszik. Másrészt pedig Afganisztán hamarosan üzembe helyezi a Kostepeh-csatornát (Qosh Tepa), amely az Amu-darja vízhozamának további egyharmadát fogja elvenni, ezzel valószínűleg végleg tönkretéve nemcsak magát a folyót, de a már így is alig működő Kara-kum-csatornát is.
