Senki sem értette, mit akarok: elvégre az átlagnál jobban fizetnek, minek játszod a kényeskedő királynőt?
A dolog azonban egy apró részleten múlt, ami rajtam kívül mindenkinek megfelelt: a főnök, a helyettese és még egy „csókos” munkatárs állandóan üvöltözött a csapattal. A társaság egyébként csak nőkből állt, a 18 éves titkárnő lányoktól kezdve a 60 éves, főmérnökként dolgozó nagymamákig.
Próbáltak lebeszélni:
Ugyan már, hát üvöltöznek, na és? Ne is figyelj oda! Cserébe fizetik a táppénzt. Nem rángatnak vissza a szabadságról. Még újévi ajándékot is adnak.
Még egy titokba is beavattak: a főnököt elhagyta a szeretője. Türelem, talál majd másikat, és nem fog annyira üvöltözni.
És mégis hova mennél? Azt hiszed, máshol nem ordibálnak? Dehogynem! Minden apróságért. Hidd el, tudjuk, miről beszélünk.
Mindenki üvöltözik. Az egyikkel gyerekkorában az anyja meg az apja kiabált. A másikkal a férje ordít. A harmadikkal meg a fia. Ez a normális, érted? Ilyen időket élünk, nehéz, feszült a helyzet (és ez 2010-ben volt – mit szólnánk ehhez most, 2026-ban?!).
Bólintottam, és úgy döntöttem, várok. Még egy hónapot.
És ez még a javamra is vált. Mivel tudtam, hogy a főnök bármikor bejöhet az irodámba a papírokért, megtanultam annyira koncentrálni a munkára, és úgy élesítettem a memóriámat, hogy ha az éjszaka közepén ébresztenél fel – még 14 év távlatából is –, megmondanám, melyik mappában van a keresett fájl az Asztalon.
Soha nem dolgoztam még ilyen gyorsan, de óriási feszültségben éltem.
Végül mégis eljöttem, és nem bántam meg. Semmilyen pénz nem kárpótol azért, ha ~beléd törlik a lábukat~ felemelik a hangjukat veled szemben.
Idővel a csapat is szétszéledt, ki merre látott: leginkább szülési szabadságra vagy nyugdíjba mentek.
Nemrég megismerkedtem egy nővel, aki nevetve mesélte, hogy a férfiaknál a pszichózis teljesen normális. A férj kiabál, a főnök ordít. Megsajnáltam szegényt.
Tényleg nem tapasztalt kedvességet gyerekkora óta?
Az ordibáló emberektől el kell távolodni, ott kell hagyni őket. Elvesztették a kapcsolatot önmagukkal. Az ordítozási kényszer elsősorban nekik szóló jelzés, egy éles figyelmeztetés, hogy felborult az egyensúlyuk. A krónikus hisztériát ugyanúgy kezelni kell, mint a fej- vagy fogfájást.
Nem lehet mindent a vérmérsékletre fogni. Még a leghevesebb természet sem mentség az érzelmi gátlástalanságra.
Ráadásul csak összezavarnak minket az olyan elcsépelt szövegek, mint a „légy önmagad”, „ne rejtsd véka alá az érzelmeidet”, vagy az „engedj teret az érzéseidnek”. Pedig nemcsak önmagunkkal, hanem másokkal szemben is őszintének és kíméletesnek kellene lennünk.
Zseniálisan fogalmazták meg:
„Az okos ember nem gonosz. A gonoszság korlátoltságot feltételez” – mondta Jean-Paul Sartre filozófus.
Úgy vélte, hogy az intelligencia nem pusztán a tudást jelenti, hanem az élet és értelmének intuitív megértését, valamint a széles látókört is.
Ha egy férfinak minden nő csak bénázik, a főnöknek pedig minden beosztottja tökkelütött, az ilyen emberektől jobb távol maradni.
És a gonosz nőktől is, persze.
Még akkor is, ha jól fizetnek, és fűt-fát ígérnek. Az idegeid nem érnek ennyit.
