A háztartásbeli anyuka-egyenruhámat viseltem: túlméretezett melegítőnadrág, póló, Crocs papucs, lófarok. Biztonságban éreztem magam ebben az egyenruhában. Nem feszült egyetlen testrészemre sem, így elrejthettem a testi hibáimat.
Ebben az egyenruhában eljátszhatom, hogy elfogadható vagyok, elviselhető. Azt üzeni, hogy ma tettem valamit, hogy próbálkoztam. Ez a megjelenés, párosulva a ragyogó tisztára súrolt vécékkel, azt az üzenetet közvetíti: „Nem vagyok egy lusta disznó, értékes vagyok. Kérlek, tarts meg.” Ez az egyenruha elég ahhoz, hogy ellensúlyozza a rúzs és a stílus hiányát. A visszataszító és az elfogadható határán egyensúlyoz.
Eddig ez elég volt ahhoz, hogy a férjem havonta egyszer még hajlandó legyen szexet kezdeményezni velem. Az a fajta szex, amire azért van szükséged, hogy értékesnek érezd magad. Az a fajta, ami tudatja vele, hogy szükséged van rá. Kielégületlen, de a célnak megfelel.
Vacsoraidő volt, így a konyhában sürögtem-forogtam, paradicsomot és hagymát szeleteltem azon a vágódeszkán, amiről azt az utasítást kaptam, hogy kizárólag azokkal a méregdrága Shun késekkel használjam, amelyeket karácsonyi ajándékba kaptam.
Bejött a teraszról egy tányér forró hamburgerrel.
A zsigerem azt súgta, valami nincs rendben. Én pedig faggatni kezdtem, mert én vagyok az, aki mindig faggatózik. Odamentem hozzá, megöleltem, majd hátraléptem, de a kezem még a vállán pihent. A szemébe néztem, és megkérdeztem: „Minden rendben van? Mi jól vagyunk?”
Tudom a választ. Mindig tudom a választ. Csak azt nem tudtam, ezúttal mi lesz az. Ez megbocsátható? Ezt helyre tudom még hozni? Olyan ez, mint egy lassan leeresztő gumiabroncs. Felfújod levegővel, és ha tovább bírja, mint számítanál rá, egyszerűen továbbmész vele. De végül a gumi teljesen leereszt, és már nem tudod eljuttatni az autót a szervizbe. Ez – mi – már nem hozható helyre.
„Megfogadtam magamban, hogy elmondom, ha rákérdezel.”
„Ne. Ne. Kérlek, ne.”
„Van egy nő a múltamból… Újra felvettük a kapcsolatot a családi nyaralásunk alatt… Azt hittem, megint lepattint… Elkezdtünk beszélgetni… Úgy érzem mellette, hogy élek.”
Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik. Utálom ezt a helyzetet. Annyira szégyenletes érzés. Tudom, hogy bármit megtennék. Mindig bármit megteszek.
„Komoly? Kérlek, ne tedd ezt! Helyre tudjuk hozni. Működhet közöttünk. Mit tehetek? Hogyan tehetném jobbá? Kérlek, engedd, hogy jobbá tegyem!”
Könyörgök. Nincs büszkeségem. Ezt tudom magamról. Ő is tudja ezt rólam. Legbelül ez vagyok: egy kétségbeesett nő. Egy teher. Szégyellem magam. Rettegek. Zavarban vagyok. Dühös vagyok, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen. Ez az én művem. Én idéztem ezt elő. Lehetnék jobb, de nem vagyok az. Egy vesztes vagyok, aki győztesnek tetteti magát.
A házasságunk félelemre épült, és húsz éven át ebből táplálkozott. Amikor megkérte a kezem, tudta, hogy ezzel teljesíti haldokló anyja utolsó kívánságát: hogy még életében megtapasztalhassa, milyen nagymamának lenni. Így elkerülhette azt a félelmét, hogy csalódást okoz annak a nőnek, akit ő szentként tisztelt – hibátlannak tartott.
És amikor igent mondtam neki, a kettőnk közötti kötelező érvényű szerződés biztosított arról, hogy nem adok örökbe újabb gyereket, mint ahogy hat évvel korábban tettem – ez a baba az enyém lesz. Megteremthettem azt a családot, amelyről közel tizenöt éve álmodoztam, azóta, hogy apám egy szó nélkül elhagyott engem, anyámat, az egész családunkat.
Most, közel két évtizeddel később, a házasságomat és a családomat érdeméremként hordtam a nyakamban – súlyos volt és fényes. Az ingem alá rejtem, mert nem illik kérkedni a sikereiddel, de valahányszor alkalom kínálkozik, gyorsan, gyakran önelégülten, előhúzom azt az érmet, és hagyom fényleni. De én tudom az igazságot az érmemről. Minden alkalommal, amikor előveszem, az ing egy kicsit többet koptat le az aranyozásból, és a nyakam már zöld az alatta lévő olcsó fémtől. Az egész házasságom olcsó fémből van.
Én tovább könyörgök. Ő továbbra is dühös és undorral teli.
Megszállottan csak a pulton hűlő hamburgerekkel teli tányér jár a fejemben.
Nem ez volt a terv. Hamburgert készültünk enni – azokat a hamburgereket, amelyekhez azok a zsemlék kellettek, amiket megkértem, hogy hozzon hazafelé jövet a munkából. Azokat a zsemléket, amiket mélységes ellenérzéssel vett meg, mert neki miért is kéne ilyet tennie. Azokat a zsemléket, amiket tele dühvel tett a pultra, hiszen, a rohadt életbe, ő keresi az összes pénzt, most már otthon is mindent neki kell csinálnia?
Egészen eddig úgy tettem, mintha ez a düh és ellenérzés nem is létezne. Boldogan nyeltem le a hamburgeremet egy jókora adag önutálattal.
A tányér még mindig ott van. Nem tudnánk egyszerűen megenni azokat a rohadt hamburgereket, és visszatérni a színleléshez?
Már nem fogjuk megenni a hamburgereket.
A színlelésnek vége.
Lekerült rólam az ing, és mindenki – barátok, család, a gyerekek – látta a kopott érdemérmemet és a zöldre színeződött, foltos nyakamat.
