Az 1996. május 10-11-én történt tragédia a világ hegymászásának egyik legnagyobb és legvisszhangosabb eseménye. Akkor 8 ember halt meg, és 2 ember súlyos sérüléseket szenvedett.
A hegymászók halálának pontos részletei ismeretlenek, mert az évek során legendák, találgatások és egyéb feltételezések szövődtek köré. Hibáztatták a serpákat (a kiszolgáló személyzetet), a vezetőket, és úgy általában mindenkit, akinek bármi köze volt ehhez a tragédiához. Azonban emeljük ki a főbb pontokat, és próbáljunk meg teljes képet alkotni. Hogyan is történt ez a katasztrófa, amely oly sok ember életét követelte?
Kezdjük azzal, hogy általában májusban kezdődik az Everest meghódításának aktív szezonja. Mivel a világ tetején az időjárás folyamatosan változik, a rossz időjárási időszak pedig tarthat két hétig, de akár egész májusban is. Azonban éppen a tavasz utolsó hónapját tartják a legkedvezőbbnek a mászáshoz, mert ebben a hónapban főként hosszú és jó időjárás uralkodik, kevés viharral.
Mindezek ellenére, amikor az Everestre készülsz, mindenekelőtt legalább két hétre előre fel kell mérned az időjárási körülményeket. A mászást az Everest délkeleti oldalán kezdik, amely Nepálban, Katmanduban található – itt kevesebb a meredek lejtő, a gerinc szinte egyenes, és a mászás is könnyebb. Azonban akadnak olyan vakmerő vállalkozók is, akik egyedül, oxigénmaszk használata nélkül kapaszkodnak fel a világ csúcsára, amely egyébként 8848 méterrel van a tengerszint felett.
Ők az Everest északi, kínai oldalán másznak, amelyet számos meredek lejtő, hirtelen szakadékok és – a déli gerincen végig megtalálható, a hegymászók számára nélkülözhetetlen táborokkal ellentétben – a táborok hiánya jellemez: a táborokban pihenhetnek, átvészelhetik a vihart, vagy pótolhatják oxigénkészleteiket. Pótlólagos levegő nélkül mászni rendkívül veszélyes, mivel nagy magasságban oxigénhiány, vakság és más betegségek léphetnek fel. Magukra a táborokra pedig éppen azért van szükség, hogy akklimatizálódj, hozzászokj a körülményekhez, és csökkentsd a betegségek kockázatát.
Összesen négy tábor található a hegyen, valamint egy alaptábor, amely 5400 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik. Éppen itt tartják első pihenőjüket a hegymászók. A következő tábor, azaz az első, 5944 méteren, a második 6490 méteren található. A harmadik 7300 méteres magasságban, a negyedik, utolsó tábor pedig a csúcs felé vezető úton, 7925 méteres magasságban helyezkedik el. Érdemes megjegyezned, hogy a hegymászók először felmennek az egyik táborba, majd visszaereszkednek – mindez az ilyen körülmények közötti akklimatizációhoz szükséges, hiszen a csúcsokon, mint tudjuk, alacsony a légnyomás és alig van levegő.
Szóval, mi is történt abban az évben? A mászás időjárási körülményei több mint ideálisak voltak – hiszen nagyon hosszú ideig jó idő volt, ami az Everesten rendkívüli ritkaság. Mi volt hát az akadály?
Mindenekelőtt – túl sokan akartak feljutni a világ csúcsára. Mivel maga a mászás veszélyes, és meghatározott időpontokban kell haladni, mindenki nagyon szoros ütemtervet követ, hogy még sötétedés előtt elérje a tábort. Azonban abban az évben ezeket a szabályokat súlyosan megszegték. Több, különböző országból érkező csapat szinte egyszerre indult a csúcsra. Ez azonban önmagában még nem lett volna végzetes hiba, és egy ekkora méretű tragédia könnyedén elkerülhető lett volna.
Később kiderült, hogy a serpák, akik a kötelek kihelyezéséért, a karabinerek rögzítéséért és a mászás egyéb technikai részleteiért feleltek, nem rögzítették időben a köteleket a hegy egyik lejtőjén, aminek következtében a hegy lábánál torlódás alakult ki, ez pedig elindította a katasztrófát. Az első hegyüket megmászó hegymászók között kialakult nagy tömeg és torlódás miatt megnőtt a lezuhanás és a megfagyás kockázata, de ami a legsúlyosabb, hogy a mászásra szánt értékes idő elveszett.
Meg kell említeni továbbá a két vezető vállalat – a Rob Hall vezette „Adventure Consultants” és a Scott Fischer irányította „Mountain Madness” – közötti állandó versengést.
Erős volt a verseny a Hall által képviselt, megfontolt mászási stílus és a Fischer nevével fémjelzett, vakmerő, kockázatokkal teli hegymászás között. Hiszen mindkét vállalat arra vágyott, hogy ne csak beszéljenek róluk, hanem a magazinok is cikkezzenek. Fischer gyorsan mászott, csapata hamarabb ért fel a csúcsra.
A következő helyrehozhatatlan hiba a csúcson való túl hosszú tartózkodás volt. A szabályok szerint a csúcsról való ereszkedést délután 2-kor meg kell kezdeni, függetlenül attól, hogy feljutottál-e a hegyre vagy sem. És bár azon a napon, 1996. május 10-én, a csúcsot már 13:12-kor elérte az orosz Anatolij Bukrejev, a „Mountain Madness” csapatának tagja, sokan, akiket elvakított a már oly közeli csúcs, tovább kapaszkodtak felfelé, noha a mászásra már nem maradt idejük. Hiszen az már kezdetben elveszett a serpák által elő nem készített útvonal, majd a hegyre feljutni vágyók túl hosszú sora miatt. Ilyen körülmények között a hegymászóknak nem lett volna szabad sokáig a csúcson maradniuk, ami végül végzetesnek bizonyult számukra. Scott Fischer, a „Mountain Madness” vezetője, körülbelül 15:40-kor ért fel a csúcsra. Rob Hall, az „Adventure Consultants” vezetője pedig csak 16:41-kor kezdte meg az ereszkedést a csúcsról. Holott ekkor már a negyedik táborban, vagy az oda vezető úton kellett volna lenniük.
Meg kell említeni, hogy az időjárás kegyetlen játékot játszott és gyorsan romlott, estére, 6 órára pedig komoly vihar kerekedett. A hegymászóknak fogyóban volt az oxigénjük, és a legközelebbi hely, ahol pótolhatták volna készleteiket – a Déli-csúcs – , de mint később kiderült, ott elfogytak az oxigénpalackok. A vihar túl gyorsan kezdődött, katasztrofális méreteket öltött, széttépve a tábori sátrakat. Így sok hegymászó a Déli-nyereghez vagy a negyedik táborhoz vezető úton rekedt.
Nem volt elég oxigénmaszk, és ha voltak is tartalékok, azok sem voltak elegendőek mindenkinek, mivel a serpák nem győzték szállítani a palackokat. Később azonban, amikor megtalálták az aznap elhunytak holttesteit, sokan feltették a kérdést: miért?
Miért nem figyeltek a hegymászók a gyorsan romló időjárási viszonyokra, miért nem fordultak vissza, ahelyett, hogy folytatják a mászást? Miért hagyták figyelmen kívül az alaptáborból érkező, közelgő viharra vonatkozó figyelmeztetést? És a cégek vezetői miért nem tettek semmit? A választ soha nem tudjuk meg, mert mindkét expedíció vezetője halott. Egyikük megfagyott a hegyoldalon, a másik pedig, aki a megmentésére indult, maga is eltűnt. Fischer holttestét nem messze Hallétól találták meg.
„Ott, 8848 méteres magasságban, a ritka levegőben az agy több millió sejtet veszít, a test alattomosan legyengül, és még a legtapasztaltabbak is egyik végzetes hibát követik el a másik után” – 1997-ben az események egyik résztvevője, Jon Krakauer, megjelentette az „Ég és jég” (Into Thin Air) című könyvét.
A hatalmas mennyiségű hiba, amelyek a vihar alatt is történtek, hősiességgel és önzéssel vegyülve – mindez végül óriási veszteségekhez vezetett. Még ilyen nehéz időkben is akadtak emberek, akik lemondtak az oxigénpalackokról, hogy valamilyen vélt rekordot állítsanak fel, vagy a saját büszkeségük akadályozta meg őket abban, hogy elfogadják mások segítségét.
A serpák hibái, azoknak az embereknek az önzése, akik elmentek a haldokló mellett, akinek oxigénre lett volna szüksége, és a maszk ott volt a közelben, de a félholt állapotban lévő ember már nem tudott érte menni – bár voltak, akik megpróbálták, de lezuhantak a sziklákról. A megfelelő vezetés hiánya, mivel egyikük a hegyoldalon rekedt, és – meglepő módon – visszautasította a segítséget, a másik pedig nem ért fel időben. A vezetők elvesztése súlyos csapás volt a hegymászókra, akik így magukra maradtak a heggyel.
Ez a tragédia a felelőtlenség, a kapzsiság és helyenként az emberi hanyagság mintapéldája, amely, sajnos, mindenki számára rosszul végződött.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
