Miért voltak sebhelyek a német tisztek arcán a második világháború alatt?

Sok nézőben ez egy hollywoodi klisé érzetét kelti – úgy érzik, ez csupán egy újabb kísérlet arra, hogy vizuálisan is hangsúlyozzák a karakter „gonoszságát”.

Azonban ez egyáltalán nem művészi túlzás. Elég, ha megnézed a XX. század első feléből származó német és osztrák katonák – különösen tábornokok, tisztek és arisztokraták – valódi fényképeit, és észreveheted: a sebhelyek valóban nagyon gyakoriak. És ezek egyáltalán nem a fronton szerzett harci sebesülések.

Valójában a német nyelvterületen az arcsebhelyek egy különleges, ősi gyökerekkel rendelkező férfikultúra részét képezték.

De erről mindjárt részletesebben is mesélek majd neked:

Kezdésként fussuk át röviden a férfias hagyományokat és a becsület kultúráját.

Az ötlet, hogy egy férfi megvédje a becsületét, mélyen az ókorba nyúlik vissza.

Már az időszámításunk előtti I. században Gaius Julius Caesar a „Feljegyzések a gall háborúról” című művében írt a germán törzsek azon hagyományairól, hogy a férfiak halálos kimenetelű párviadalokat vívtak egymással. Ezek a párbajok állítólag a személyes és hétköznapi konfliktusok rendezésének megszokott módját jelentették.

A germánok számára pedig ez nem pusztán az agresszió megnyilvánulása volt, hanem kultúrájuk része – a személyes bátorság és annak kinyilvánítása, hogy készek akár meghalni is hírnevük és becsületük megőrzéséért.

Az idők folyamán a párbaj a rendi kultúra elválaszthatatlan jellemzőjévé vált egész Európában.

A középkorban a párbajvívás joga fokozatosan a nemességhez kötődött. Erre az egyik legszemléletesebb példa, amikor III. Eduárd angol király 1340-ben hivatalosan párbajra hívta ki Fülöp francia királyt.

Bár maga a küzdelem végül elmaradt, ez az esemény a párbajok hivatalossá válásának szimbólumaként került be a krónikákba: állami szinten is a becsület megvédésének törvényes módjaként tekintettek rájuk.

Miután a középkori „istenítéleti párbajok” – amelyek kimenetelét Isten akaratának tulajdonították – a múlté lettek, a reneszánsz korától kezdve a párbajok elvesztették vallási-jogi összetevőjüket, és az elitek körében társadalmi rituálévá alakultak.

A XVI. századra (az újkorban) a párbajt a személyes becsület védelmének legfőbb formájaként értelmezték – ez kizárólag az úriemberek előjoga volt. Csak az követelhetett elégtételt, aki rendelkezett becsülettel.

Azonban ebben az időben a győzelemhez már nem feltétlenül kellett az ellenfél halála – elég volt őt megsebesíteni, vagy egyszerűen csak kiállni a párbajra, készen vállalva annak bármilyen kimenetelét. Olykor a párbajozók csupán néhány szúrást váltottak, és döntetlenben állapodtak meg, úgy gondolva, hogy már maga a párbaj ténye is visszaadta elveszített méltóságukat.

Az akadémiai vívás és a heg kultusza

Idővel a párbajok az egyetemi életnek is szerves részévé váltak. A XVIII–XIX. századi egyetemeken, ahová elsősorban tehetős és előkelő családok sarjai jutottak be, a hallgatói státusz nem pusztán tanulmányi, hanem társadalmi rangot is jelentett.

Ebben az egyetemi közegben különösen aktívan terjedt a menzúrvívás (Mensurfechten) hagyománya – a hallgatók közötti párbajok egy sajátos formája, amely nemcsak a konfliktusok megoldására szolgált, hanem a bátorságra, kitartásra és önfegyelemre nevelés módja is volt.

• Ha a hallgatók között nézeteltérés támadt, a párbajt hivatalosan írták ki: meghatározták az időpontot, a döntőbíró személyét, és kötelezően orvost is hívtak – a sérülések ugyanis a szertartás várható velejárói voltak.
• Persze az ilyen párbajok során a hallgatók védőfelszerelést viseltek, amely magában foglalta a kar-, mellkas-, szem- és torokvédőt. Sok esetben azonban a párbajok spontán alakultak ki, ilyenkor pedig a védőfelszerelés minimális lehetett, a súlyos sebesülések vagy a halál kockázata pedig többszörösére nőtt.

A menzúrvívás (egyetemi vívás) gyakorlata leginkább Németországban, Ausztriában, Svájcban, valamint Belgiumban, Lengyelországban és a balti államokban virágzott.

A menzúrvívás közbeni sérülések ritkán voltak életveszélyesek, de gyakran hagytak maguk után egy feltűnő, ám mégis áhított heget a bal arcfélen, amelyet smissznek (németül „Schmisse”), más néven „kérkedő hegnek” is neveztek.

Az összes heg körülbelül 90%-a az arc bal oldalán helyezkedett el, mivel a vívók (statisztikailag) jellemzően jobbkezesek voltak. Persze ez nem zárta ki annak lehetőségét, hogy valaki az arcának másik oldalán szerezzen heget.

Egyes hallgatók az egyetemi éveik alatt akár több tucat párbajt is vívtak – húszat, harmincat, sőt, ennél is többet. Ismert Fritz Backmeister német diák esete, aki közel száz összecsapáson vett részt. Idővel egy tapasztalt vívó arca harci múltjának térképévé vált: a hegekkel borított arc tiszteletet ébresztett, és viselőjének belső keménységéről árulkodott.

Figyelemre méltó, hogy ugyanezek a „becsület hegeivel” ékesített ifjak később a német hadsereg egyenruháját öltötték magukra – az első világháború éveiben éppúgy, mint később, a második világháború idején.

A hallgatóktól a tisztekig

Ezért a heges arcú tisztek a Wehrmachtban, sőt még az SS-ben sem pusztán a képzelet szüleményei. Ugyanazok a fiatalemberek voltak ők, akik az 1910-es években Heidelbergben, Bécsben vagy Münchenben vívtak egymással párbajt.

Így az első világháború kezdetére a heg már-már a tiszti réteghez tartozás nem hivatalos jelévé vált. A császári Németország hadseregében megszokott látvány volt a bal orcáján feltűnő heget viselő ember, különösen a tüzér- és lovassági tisztek körében.

Bár maga a menzúrvívás gyakorlata a nemzeti elit kultúrájának részét képezte, Hitler hatalomra jutását követően a helyzet megváltozott.

1933-ban a nácik hozzáláttak a hagyományos diákszervezetek (fraternityk, Burschenschaftok) tevékenységének aktív betiltásához, mivel azokat a független gondolkodás és a potenciális hűtlenség melegágyának tartották.

A menzúrpárbajokat betiltották, az egyetemek pedig a rezsim szoros ellenőrzése alá kerültek. Mindazonáltal azok az idősebb tisztek, akik még e korszak előtt léptek be a hadseregbe, továbbra is büszkén viselték hegeiket. Ezeket a hegeket pedig katonai körökben a fegyelem, a hagyománytisztelet és a felsőbb osztályhoz tartozás jeleként értékelték.

Mellesleg, az ilyen heget viselő ismert történelmi személyiségek között volt August von Mackensen, első világháborús tábornagy (Generalfeldmarschall), és Eugen von Schobert, a Wehrmacht egyik parancsnoka a második világháború kezdeti szakaszában.