Egy 17 éves lány csodálatos története, aki túlélt egy repülőgép-balesetet és a dzsungel poklot

Villám csapott a repülőgépbe, amelyen Juliane utazott, az darabokra hullott, és a lány 45 méter/másodperces sebességgel zuhant lefelé.

Arra gondolva, hogy az amazóniai trópusi dzsungel furcsa látványa valószínűleg az utolsó dolog, amit életében lát, Juliane elvesztette az eszméletét.

De aztán magához tért… A fák koronái, amelyeket nemrég még madártávlatból látott, most fölötte voltak, mint egy élő, zöld mennyezet!

1971 karácsonyának előestéje volt. Miután három kilométer magasból lezuhant, Juliane csodával határos módon kisebb sérülésekkel megúszta. Az, hogy egy ilyen zuhanást túlélt, már önmagában is csoda volt. Az életéért folytatott küzdelem azonban számára még csak most kezdődött.

A dzsungel lánya, tudósok nevelték fel

Juliane 1954-ben született egy német családban, és a perui dzsungelben nőtt fel, ahonnan most ki kellett jutnia.

Apja, Hans-Wilhelm Koepke, híres zoológus volt, anyja, Maria pedig ornitológus, a trópusi madarak szenvedélyes kutatója. Szülei együtt hozták létre a dzsungelben a Panguana kutatóállomást, hogy belülről tanulmányozhassák ezen egyedülálló erdők ökoszisztémáját.

Juliane, aki Panguanán nőtt fel, szó szerint a dzsungel gyermeke volt, és éppen ez adta meg neki azokat a készségeket, amelyek révén végül túlélhetett!

Egy interjúban Juliane elmondta a BBC-nek, hogy már gyermekként sokat tudott a trópusi erdőben zajló életről, és ami a legfontosabb, nem félt tőle úgy, ahogyan mások tartanak Amazóniától. „Ez nem az a zöld pokol, aminek a világ gondolja” – mondta.

Tragikus karácsony

Első iskolás éveiben Juliane szülei döntése alapján otthon tanult, a dzsungel közepén lévő kutatóállomáson. Azonban a középiskola vége felé Peru fővárosába, Limába kellett költöznie, hogy ott folytassa tanulmányait. Éppen onnan tértek vissza édesanyjával a Panguana kutatóbázisra, hogy az egész család együtt töltse a karácsonyt.

Juliane édesanyja, Maria, korábban szeretett volna utazni, hogy nyugodtan felkészülhessen, és sietség nélkül ünnepelhessék meg az év legnagyobb ünnepét. Azonban a fiatal Juliane mindenáron el akart menni az iskolai bálra és az oklevélátadó ünnepségre, így egyetlen lehetőségük a LANSA légitársaság 508-as járata maradt, amely pont karácsony előestéjén indult.

Ezen az útvonalon a járatokat Lockheed L-188 Electra típusú, légcsavaros gázturbinás repülőgépekkel teljesítették. Juliane apja, aki ismerte ezeknek a gépeknek a rossz hírét, ragaszkodott hozzá, hogy családja más módon térjen vissza az állomásra. Abban az időben az amerikai „madárka”, az Electra L-188 statisztikái valóban borzalmasak voltak. A 170 legyártott gépből 58-at már kivontak a forgalomból, mert lezuhantak, vagy súlyos meghibásodásuk történt a levegőben.

Azonban a karácsonyi csúcsforgalom miatt a lánynak és édesanyjának nem volt más választása, és a családfő óva intése ellenére megvették a jegyeket a megbízhatatlannak tartott gépre.

Káosz a levegőben

Az út eleinte úgy telt, mint bármelyik másik. Juliane hátulról a második sorban ült, az ablak mellett, édesanyja pedig a középső ülésen. Szendvicset ettek, a karácsonyi ünneplésről beszélgettek, és az ablakon át gyönyörködtek az alattuk elterülő trópusi erdőben.

Az út már majdnem véget ért, és semmi sem utalt bajra. Már csak nagyjából 15 perc volt hátra az úti célig, de a baj mégis utolérte őket. A gép egy viharfrontba repült!

„A nappalt hirtelen éjszaka váltotta fel, és mindenfelől villámok cikáztak. A heves rázkódástól az emberek pánikba estek, fulladoztak” – írta le Juliane a pillanatot az „Amikor lezuhantam az égből” című könyvében.

„Táskák potyogtak ki a felső csomagtartókból, szépen becsomagolt karácsonyi ajándékok repkedtek szerteszét a kabinban, ruhákkal és más holmikkal keveredve. Félig megivott italok ömlöttek az utasok fejére, a szendvicses tálcák pedig egyszerűen a levegőbe röpültek. Az emberek hisztérikusan sikoltoztak és sírtak!”

A lezuhanás

Maria, Juliane anyja, aki amúgy is szorongó utas volt, magában mormolta: „Remélem, minden rendben lesz.” Ezt követően Juliane egy erős, fehér villanást látott a gép szárnya fölött, amely mintha egyenesen a gép orr-részébe csapódott volna.

„Ennek vége” – idézte fel a lány anyja hihetetlenül nyugodt hangon kiejtett szavait. Aztán minden elcsendesedett. Eltűnt a hajtóművek zúgása, elhaltak a többi utas sikolyai…

„A következő pillanatban rájöttem, hogy már nem a repülőgép utasterében vagyok” – mesélte Juliane egy amerikai kiadónak adott interjúban. „Kint voltam, a szabad ég alatt. Nem én hagytam el a gépet, a gép hagyott el engem.”

Valószínűleg egyedüliként a sorában bekötve, Juliane teljes magányában zuhant Amazónia szívébe.

Az első csoda

Miután magához tért, Juliane felmérte sérüléseit. Zavarodott volt és tájékozódási képességét elvesztette, de arra következtetett, hogy agyrázkódása van. Eltört a kulcscsontja, a térde és a vádlija megsérült. „Pontosan ott feküdtem, ahová zuhantam, a nap hátralévő részében és egész éjjel” – írta később.

Maria, a szenvedélyes állatbarát, olyan tudást adott át gyermekének, amely fontos szerepet játszott a megmenekülésében. Juliane felismerte a körülötte lévő békák kuruttyolását és a madarak hangját. „Felismertem a vadon hangjait a kutatóbázisunkról, és rájöttem, hogy ugyanabban a dzsungelben vagyok” – emlékszik vissza Juliane.

Igen, valóban nem volt messze az otthonától, azonban a dzsungellel nem szabad tréfálni. Egyetlen rossz irány, és egyre mélyebbre és mélyebbre hatolsz a sűrűjébe!

„A szüleim szinte mindenre megtanítottak, amit a dzsungelről tudni lehet! Nekem csak elő kellett bányásznom ezt a tudást az agyrázkódástól ködös tudatomból.”

Egyedül a dzsungel ellen

Miután végre kiszabadította magát az ülés maradványaiból, Juliane elindult vaktában, és egy idő után egy folyóhoz ért. Felidézve szülei tanítását, úgy döntött, hogy a folyó mentén kell haladnia. Apja elmondta, hogy a piranhák csak a sekély vízben veszélyesek, ezért a lány mélyebbre úszott, és hagyta, hogy a víz sodorja lefelé az árral, remélve, hogy emberekkel találkozik. Azonban teltek az órák, de a partok továbbra is elhagyatottak és sűrű növényzettel benőttek voltak. A lány fázni kezdett.

Javában tartott az esős évszak, és az égből szüntelenül zuhogó víz miatt esélye sem volt tüzet gyújtani és füsttel jelezni, hogy hol van. Ráadásul ebben az évszakban egyetlen gyümölcsfa sem termett. Az éhség pedig egyre jobban gyötörte.

„Sok minden, ami a dzsungelben nő, mérgező, ezért távol tartottam magam mindentől, amit nem ismertem fel” – mesélte később Juliane.

Amazóniai bolyongásának negyedik napján Juliane kellemetlen és ijesztő hangokat hallott – királykeselyűk köröztek a közelben. A lány tudta, hogy ezek a dögevők csak egyetlen okból gyűlnek össze nagy csapatokba.

Találkozás az elkerülhetetlennel

A lány sejtései beigazolódtak. A madarak hangját követve egy borzalmas látványhoz ért. Három utas, még mindig az üléseikhez szíjazva. Szörnyen festettek.

Egyikük nő volt, és Juliane, legyőzve félelmét, közelebb lépett. Amikor meglátta az elhunyt lábkörmeit, megkönnyebbült. „Ki voltak festve, így mély levegőt vettem. Anyám soha nem festette a lábkörmeit” – mesélte.

Miközben tovább bolyongott a dzsungelben, Juliane alacsonyan szálló repülőgépek zaját hallotta. „Biztos mentőcsapatok” – gondolta, de a sűrű lombkorona miatt esélye sem volt jelezni nekik.

A lány az éhségtől egyre jobban legyengült, és a tizedik napon már közel állt hozzá, hogy feladja. „Soha nem éreztem magam olyan elhagyatottnak, mint azokon a sivár éjszakákon, amikor egy fa vagy bokor alatt kuporogva, bőrig ázva, a jeges széltől átjárva reszkettem, miközben megpróbáltam elaludni.”

Az utolsó próbatétel

Amikor Juliane már teljesen kimerült, és kezdett beletörődni, hogy a dzsungel sosem engedi ki, a folyó kanyarulatában megpillantott egy esélyt a menekülésre: egy kis kunyhót, pálmalevél tetővel.

Ekkorra a vállán lévő sebben lárvák nyüzsögtek, és a kunyhóban talált benzin életmentőnek bizonyult. A lány a sebre öntötte, ahogyan azt apja tette a háziállatokkal. „A fájdalom elviselhetetlen volt, ahogy a paraziták megpróbálták még mélyebbre fúrni magukat a sebbe, de sikerült. Miután kiszedtem körülbelül harmincat, nagyon büszke voltam magamra. Úgy döntöttem, ott töltöm az éjszakát” – mesélte Juliane.

Másnap férfihangokra ébredve Juliane élete egyik legboldogabb pillanatát élte át. Azonban még várt rá a dzsungel utolsó próbatétele.

A perui halászok, akiket meghallott, nem voltak túl iskolázottak, viszont rettenetesen babonásak. Amikor meglátták a sovány, piszkos, szőke lányt az erdő sűrűjében, valóságos szent borzalom fogta el őket, és először csak a lehető leggyorsabban el akartak menekülni.

„A folyó szellemének hittek – a helyi legendák egyik alakjának, aki egy édesvízi delfin és egy fehér bőrű, szőke nő keveréke” – mondja.

De Juliane szülei még egy életmentő készséggel is felruházták: megtanították spanyolul beszélni. „Egy lány vagyok, aki repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett” – mondta a halászoknak az anyanyelvükön. „Juliane a nevem.”

Ezzel véget ért tizenegy napig tartó rémálma, azonban néhány kulcsfontosságú kérdés még megválaszolatlan maradt.

A katasztrófa hivatalos oka

Juliane évekig próbálta megérteni, hogyan lehetett ő a LANSA 508-as járatának egyetlen túlélője. Az összes többi utas, köztük édesanyja, Maria Koepke is, életét vesztette a katasztrófában.

Úgy vélik, hogy a gépen utazó 90 ember közül 14-en túlélték a földet érést. Sérüléseik miatt azonban Julianén kívül senki sem tudott kimenekülni a dzsungelből!

A katasztrófa hivatalos okaként a légitársaság azon döntését jelölték meg, hogy a veszélyes időjárási körülmények ellenére engedélyezte a járat indulását. Valaki nagyon szeretett volna karácsonyra hazaérni, de sajnos ez szörnyű tragédiához vezetett.

A vizsgálat megállapította, hogy a repülőgépet nagyrészt más gépek alkatrészeiből szerelték össze, ezért nem tudta kiállni a vihart.

A túlélők klubja

Túlélésével Juliane csatlakozott a „túlélők klubjának” szűk táborához. Bár a polgári repülés akkoriban még gyerekcipőben járt, már több tucat olyan eset történt, amikor emberek repülőgépből kizuhanva, szinte hihetetlen körülmények között maradtak életben.

Például egy évvel Juliane esete után a 23 éves szerb légiutas-kísérő, Vesna Vulović túlélte a világ legnagyobb magasságból történő ejtőernyő nélküli zuhanását. Közel 9000 méter magasból zuhant a hóba, és túlélte. Ezt máig senki sem tudja megmagyarázni.

Saját megmenekülésére azonban Julianénak több elmélete is van. Úgy véli, hogy a vihar okozta erős feláramlás lassíthatta a zuhanását, a dzsungel hihetetlenül sűrű lombkoronája pedig tompította a becsapódást.

A katasztrófa után…

Mára felnőtt nőként biológus lett, és ugyanúgy látja a világot, ahogyan a szülei. Képzeletében a repülőgép ülése, amelyben zuhant, úgy pörög, mint a juharfa magja, és bámulatos kecsességgel kering a levegőben, akár egy apró helikopter.

A természet erői általában túl hatalmasak ahhoz, hogy egy élőlény legyőzze őket. De néha az univerzum kedvez a parányi élőlényeknek. Egy feláramlás, a sűrű lombkorona és a puszta szerencse – mindezek összefogva – épségben a földre juttathatnak egy kislányt.

És ez a lány, felnőve és átvéve a családi örökséggé vált kutatóállomás vezetését, úgy véli: „A dzsungel éppúgy részemmé vált, mint a férjem iránti szerelmem, az Amazonas mentén élő emberek zenéje és a repülőgép-katasztrófa után maradt hegek.”