Ez talán 1977-ben volt, ha nem tévedek. Soha nem felejtem el, ahogy utána a srácokkal egész nyáron át képzeletbeli fénykardokkal harcoltunk, és mentettük meg a szépséges hercegnőket az intergalaktikus ellenségektől… Aztán jött az „Alien – A nyolcadik utas: a Halál”, a „Jövevény a jövőből”, a „Terminátor” és a legnagyobb kedvencem – „A bolygó neve: Halál”.
Azóta minden sci-fi filmet szeretek. Még a rosszakat is. De van egy dolog, ami igencsak nyugtalanítja a kíváncsi elmémet: azok a bosszantó hibák, amelyeket a sci-fi filmeket készítő rendezők elkövetnek. Ezek néha kicsit „elmossák” a filmélményt, mivel az a makacs érzésed támad, hogy megpróbálnak becsapni téged, hamis lufikat árulva, amik nem szereznek örömet.
És ma elmesélem neked, mi bosszant engem a legjobban a sci-fi filmekben.
Newton első törvénye? Nem, nem hallottunk róla.
Bárki, aki nem aludta végig a fizikaórákat az iskolában, emlékszik Newton első törvényére. E híres alapelv szerint egy test, amelyre nem hat nullától különböző eredő erő, nyugalomban marad, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez.
Más szavakkal, bármelyik űrhajó képes a végtelenségig haladni anélkül, hogy folyamatosan bekapcsolva kellene tartania a hajtóműveit. Nem hiszed? Kérdezd csak meg erről a Voyager vagy Pioneer űrszondákat, amelyek már hosszú évek óta kikapcsolt hajtóművekkel (kivéve a helyzetbeállító fúvókákat) távolodnak a Naptól másodpercenként több tíz kilométer/szekundumos sebességgel.
Ez ugyanígy igaz a bolygók műholdjaira is: egy pályán keringő ilyen objektumnak nem szükséges állandóan működésben tartania a hajtóművét.
Ezt az alapvető részletet azonban a forgatókönyvírók gyakran figyelmen kívül hagyják. És mi már hozzászoktunk, hogy olyan űrhajóflottákat látunk, amelyeknek folyamatosan járnak a hajtóművei, még akkor is, amikor pályán keringenek.
Elképzelhetetlen pályák
Az előző pontban már említést tettünk a pályákról. És úgy tűnik, a forgatókönyvírók nemhogy rosszul, de egyenesen pocsékul értik, hogyan is működik ez. A filmekben például azt látjuk, hogy az űrhajók néha varázsütésre lebegnek egy bizonyos magasságban a bolygók felszíne felett. Persze, ha ez egy sci-fi, feltételezhetjük, hogy valamilyen antigravitációs berendezés van a dologban, de ha a film dokumentarista jellegű, akkor a fizika törvényeinek nyilvánvaló megsértésével állunk szemben.
Más kérdés, ha az űrhajó geostacionárius pályán van. De sok filmben egyértelműen úgy tűnik, mintha jóval alacsonyabban helyezkednének el.
A filmvásznon szinte soha nem látunk olyan űrhajókat, amelyek úgy keringenének a Föld vagy más bolygók körül, ahogyan azt kellene: a megfelelő keringési sebességgel haladva, miközben a bolygó felszíne lassan elsuhan alattuk. Felfigyeltél már erre valaha?
Röviden szólva, a sci-fi filmekben az űrhajók úgy repkednek, ahogy éppen kedvük szottyan.
Robbanásszerű nyomáscsökkenés és belülről világító sisakok
Emlékszel Az emlékmás (Total Recall) című filmre? Na, tudod, amikor Arnold Schwarzenegger kidülledt szemekkel fulladozott a Mars felszínén? Nos, ez csupán a forgatókönyvíró fantáziájának szüleménye, semmi több. Nem, a vákuumba kerülve az emberi test nem robban fel. Lehet, hogy kissé „megduzzad”, de a bőrünk simán képes ellenállni 1 atmoszféra nyomáskülönbségnek.
Van még egy részlet, ami különösen zavar: a forgatókönyvírók mániája, hogy a sisak belsejébe is lámpát tegyenek. Nem azért, hogy kívülre világítsanak vele, ami logikus lenne, hanem hogy az űrhajós arcát világítsák meg!
Értem én, hogy ez egy filmes fogás, ami lehetővé teszi, hogy tisztán lássuk a színész arcát, de annyira abszurd, hogy az embernek kedve támadna káromkodni egyet. És a legszörnyűbb, hogy ez talán a leggyakoribb hiba a mai listánkon. Ugye egyetértesz, hogy egy űrhajóból a sötétbe kilépni úgy, hogy egy zseblámpa egyenesen az ember saját arcába világít, nem éppen ésszerű ötlet?
A kommunikáció késleltetése
Értem én, hogy ezt az engedményt nem jókedvükből teszik. Hanem azért, hogy biztosítsák a cselekmény dinamikáját. Elfogadható, hogy a hollywoodi produkciók nem veszik figyelembe a fény véges sebességét, és az ezzel járó kommunikációs késedelmet. Persze, egy olyan film, amelyben egy Marson lévő űrhajós és a Földön élő családja közötti beszélgetés során fél órát kell várnod a kérdésedre adott válaszra, halálosan unalmas lenne.
De legalább valahogy, egy kicsit érzékeltethetnék, hogy ez a probléma létezik? Hiszen végtére is gyerekek is néznek titeket, emberek.
A súlytalanság problémái
A legtöbb, Föld körüli pályán játszódó filmben a fizika törvényeit teljes mértékben figyelmen kívül hagyják. Az űrhajósok pedig nyugodtan sétálgatnak az űrhajó belsejében, ahelyett, hogy folyamatosan a szabadesés állapotában lennének. Költségvetési korlátok, vagy bármi hasonló…oké, legyen. Sokkal érdekesebb azonban megnézni, hogyan ábrázolják a forgatókönyvírók a súlytalanságot, amikor nagy ritkán mégis megpróbálkoznak vele.
Az egyik legelterjedtebb „gikszer” az, amikor az űrhajósokat úgy ábrázolják, mintha lassított felvételen mozognának. Az az érzésed támad, mintha a súlytalanság valamiféle levertséget vagy izomgyengeséget okozna náluk.
Persze, a valóságban az űrhajósok néha valóban lassan mozognak, hogy elkerüljék az ütközést a társaikkal vagy a berendezésekkel. De általában „normális sebességgel” mozognak és végzik a feladataikat.
Még egy érdekes hiba, ami nem hagy nyugodni: a Galaxis összes bolygójának és holdjának (vagy akár üstökösének is) a felszíni gyorsulása 9,8 m/s2. Pontosan annyi, mint a Földön.
Ja, és persze mindig minden földönkívüli gond nélkül lélegzi a földi levegőt, földi légköri nyomáson.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
