Hogy történhetett ez? Úgy, hogy az orvos egyetlen műtét során három embert is megölt, akik közül kettő ráadásul nem is volt páciens. Ez a megdöbbentő eset a 19. századi Skóciában történt, de ezt az „orvosi rekordot” azóta sem tudta senki megdönteni – szerencsére.
A sebesség mindennél fontosabb
A skót sebész, Robert Liston a 19. század egyik legkiválóbb orvosának számított. Híres volt a gyorsaságáról és professzionalizmusáról.
Képes volt például egy végtagot amputálni és a sebet összevarrni mindössze 28 másodperc alatt. Eközben egy minden szempontból rendkívül nehéz műtét, egy 20 kilogrammos daganat eltávolítása a herezacskóból, mindössze négy percébe telt.
Tudni kell róla, hogy 1818-tól az Edinburgh-i Királyi Kórházban dolgozott. 1834-ben Londonba költözött, és szűk körökben igazi hírességgé vált. Gyors munkavégzése tette a város legkeresettebb orvosává. Még becenevet is kapott: „A West End leggyorsabb kése”.
Ugyanakkor Liston halálozási statisztikája meglehetősen alacsony volt az akkori mércével mérve: csupán minden tizedik páciense halt meg a műtőasztalán. Ma ez elég ijesztően hangzik, de abban az időben általában minden negyedik beteg belehalt a műtétbe.
Míg a mai sebészek teljes sterilitást biztosítanak, és igyekeznek aprólékosan végezni a munkájukat, ami akár több órán át is eltarthat, addig a 19. századi orvosok még érzéstelenítést sem használtak. A sterilitásról pedig szó sem esett.
Annak érdekében, hogy a beteg sérülését minimalizálják és növeljék a túlélési esélyeit, a műtétet a lehető leggyorsabban kellett végrehajtani. Különben elvérzett, vagy például szívrohamban halt meg.
A műtétek során általában más egészségügyi dolgozók segítségét is igénybe kellett venni, akik a beavatkozás alatt leszorították a pácienst. De ez nem teljesen a beteg megsegítésének szándékából fakadt, egyszerűen senki sem akart egy olyan embert üldözni, aki megszökött az asztalról és közben mindenfelé vért fröcskölt.
Természetesen ilyen körülmények között a műtét korántsem mindig végződött sikeresen, és a szövődmények mellett különféle, mondjuk úgy, bizarr esetek is előfordultak.
Például egyszer az orvos annyira belelendült a munkába, hogy nagy sietségében véletlenül a páciens lábával együtt annak heréit is amputálta. De mindez eltörpül amellett az eset mellett, amikor Liston egyetlen műtét alatt megölte páciensét, asszisztensét és egy nézőt is.
Apropó, a 19. században a sebészeti beavatkozások nemigen hasonlítottak a mai műtétekre – inkább olyan előadások voltak, amelyeket a nézők egy amfiteátrumból figyelhettek.
Mondhatni, ez a szórakozás egyik formája volt. Míg ma az emberek inkább filmet néznek vagy könyvet olvasnak a szabadidejükben, addig akkoriban szerettek kivégzésekre, gladiátorviadalokra és sebészeti beavatkozásokra járni.
Így hát meglehetősen ijesztő kép tárult a szemünk elé: volt egy „színpad”, ahol egy asztal állt. Rajta feküdt a beteg. Tegyük fel, összezúzódott a lába, és elképzelhetetlenül erős fájdalmat élt át. Bejöttek az orvosok vastag, régi vérfoltos bőrkötényekben. Maguk után toltak egy kocsit különféle eszközökkel: késekkel, fogókkal, fűrészekkel.
Egy ponton a beteg rájött, hogy valami szörnyűség közeleg, és meg akart próbálni elmenekülni. De ezt már nem tehette meg, hiszen az asszisztensek már leszorították.
Valószínűleg a legtöbb ember abban az időben rettegett volna a gondolattól is, hogy azon a bizonyos műtőasztalon találja magát. Akik viszont már odakerültek, az orvosok kezei közé, a fájdalomtól és a kilátástalanságtól talán már nem is nagyon törődtek azzal, mi történik körülöttük. Sőt, lehet, hogy némelyikük már csak a szenvedései végét várta.
Véletlenek sorozata
Az a műtét, amelynek során három ember halt meg, első pillantásra a szokásos módon zajlott. Tekintve, hogy minden ilyen esemény kiszámíthatatlanul végződhetett a páciens számára, sokan talán épp „kenyeret és cirkuszt” vártak. De ezúttal maga a néző is megsérült, aki általában távol maradt az eseményektől.
Amikor Liston gyors tempóban amputálta soron következő páciense lábát a combjánál, egy pillanatban véletlenül megsebezte az egyik asszisztensét, és levágta annak ujjait.
Elképzelni tudjuk csak, hogy micsoda borzalmat élt át az asszisztens abban a pillanatban. Liston is megrettent a történtektől, sőt, még az önuralmát is elvesztette. A zűrzavarban a sebész meglendítette a véres fűrészét, és megsebezte vele az egyik nézőt.
Ez a néző egy idős férfi volt, aki a helyszínen aztán szívrohamban meghalt. Balszerencséjére épp abban a pillanatban döntött úgy, hogy közelebb megy a „színpadhoz”, hogy alaposabban szemügyre vegye, mi is történik ott.
Sajnos a műtét végül a páciens számára sem végződött sikeresen, és néhány nappal később belehalt egy fertőzésbe. Ugyanezen okból néhány nap múlva az asszisztens is meghalt.
Úgy tűnhet, hogy ez csak egy ártatlan rossz mozdulat volt, de aztán a véletlen események láncolata három ember halálához vezetett. Így hát a sebességnek igen magas ára lehetett akkoriban a sebészek számára.
De ez tényleg megtörtént?
Robert Liston pontosan így vonult be a történelembe, mint a legmagasabb halálozási aránnyal rendelkező sebész. Azonban korántsem mindenki hitte el, hogy mindez valóban megtörtént.
Néhány történész egyenesen úgy véli, hogy ez csupán mítosz vagy anekdota, amelyet Liston irigy kollégái terjesztettek róla. Hiszen nagyon híres sebész volt.
Ilyen híre ellenére fontos megjegyezni, hogy 1846-ban Európában ő alkalmazott először étert érzéstelenítésként, és hajtott végre sikeres amputációt egy James Churchill nevű páciensen.
Bizonyos értelemben ezzel az orvos a saját maga kenyerét vette el, hiszen innentől kezdve már egyáltalán nem volt szükséges percek alatt elvégezni a műtéteket. Ugyanakkor ez jelentősen csökkentette a kellemetlen incidensek számát is, például a nem szándékos testrész-eltávolításokat.
Sőt, karrierje során kifejlesztett egy speciális eszközt a dongalábbal küzdők számára, az úgynevezett „Liston-sín”-t, amelyet a combcsont rögzítésére a mai napig használnak.
Apropó, Liston meglehetősen pedáns sebész volt. Más kollégáival ellentétben nem kezdett műtétbe anélkül, hogy kezet ne mosott és ruhát ne cserélt volna. Pedig abban az időben ez nem volt kötelező része az orvosi munkának.
Sőt, akkoriban a vérrel és gennyel szennyezett, piszkos kötény az orvos professzionalizmusának jelképe volt. Míg a tiszta kötény annak volt a jele, hogy az orvos semmi említésre méltót nem csinált. Liston emellett a munkája során kizárólag tiszta sebészeti szivacsokat és kötéseket használt. Ez a gyakorlat talán páciensek százainak életét mentette meg.
Csak 1847-ben hozta összefüggésbe a magyar orvos, Semmelweis Ignác a higiéniát a műtét utáni fertőzések gyakoriságával.
Így hát az orvos feltalálóként és újítóként vonult be a világtörténelembe, hatalmas mértékben hozzájárulva az orvostudomány fejlődéséhez. Ez ismét bizonyítja, hogy a hibáink, legyenek azok bármilyen furcsák is, nem határoznak meg minket sem emberként, sem szakemberként. Minden csak magán az emberen múlik.
A tragédia után dönthetett volna úgy is, hogy többé nem praktizál, de végül talán éppen ez segített neki abban, hogy kidolgozza és megvalósítsa találmányait.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
