A történelem során számos uralkodó volt, akik pszichopata személyiségek voltak, vagy akár súlyos mentális betegségekben szenvedtek.
Ezen történelmi alakok között a „tiszteletbeli” első helyet joggal foglalja el Marcus Aurelius Antoninus Heliogabalus, akinek tettei még a kicsapongó Caligulával is felveszik a versenyt.
Az ókortól napjainkig Heliogabalus nevét a kicsapongással, a Római Birodalom hanyatlásával és a keleti kultúra terjesztésével társították.
Heliogabalus 204-ben született Emesa városában (Szíria területén), és születésekor a Varius Avitus Bassianus nevet viselte. Szülei a római nemességhez tartoztak: anyja, Julia Soaemias, Septimius Severus császár unokahúga volt, apja, Sextus Varius Marcellus pedig a lovagrendből származott, és római szenátorként Britannia provincia prokurátorává, majd Róma prefektusává és a pretoriánusok prefektusává emelkedett.
Lehetséges, hogy Heliogabalus kapcsolata a Severus családdal még ennél is szorosabb volt: sokan úgy vélték, hogy a leendő császár anyja fiatalkorában szerelmi viszonyt folytatott Caracallával, ezért azt beszélték, hogy fia valójában a fiatalabb Severustól született, nem pedig a törvényes férjétől.
Julia Soaemias volt az, aki fiát a trónra emelte. Amikor az összeesküvők megragadták a hatalmat, azt kezdte terjeszteni, hogy Heliogabalus Caracalla fia, ezért joga van a hatalomhoz. A rómaiak hittek a nőnek, és hamarosan a tizenéves fiú lett a hatalmas birodalom ura, anyja pedig régensként uralkodott.
A császár már uralkodása kezdetén megmutatta igazi énjét: a szenátus jóváhagyása nélkül elfoglalta a legfelsőbb császári címet, és női ruhában vonult be Rómába, több száz lányból álló menet élén, akik egy hatalmas fekete követ – az Elagabalus isten szimbólumát – vonszoltak maguk után.
Az új császár megszállottja volt Elagabalus istennek, és életcéljának tekintette kultuszának felvirágoztatását. Hamarosan a római vallás fő istenségévé tette ezt a viszonylag kevéssé ismert istent.
Ez komoly eltérés volt a hagyományos római kultusztól! A császár templomot is építtetett a központi dombon, ahol napi istentiszteleteket tartott, amelyeken kötelezően részt kellett vennie az arisztokráciának, sőt a szíriai napisten és a karthágói főistennő házasságkötését is megrendezte.
A császár családja nemtetszéssel fogadta hóbortjait. Hamarosan a rokonok a fiatal császár házasságkötésén kezdtek gondolkodni. Az első feleség (Heliogabalus véleménye szerint) szörnyű hibával, egy anyajeggyel rendelkezett, ezért úgy döntöttek, hogy megszabadulnak tőle.
A császár második felesége egy Vesta-szűz lett, ami szentségtörés volt, mivel a Vesta-szüzek sérthetetlennek számítottak (a szexuális kapcsolatba lépő Vesta-szüzet élve kellett eltemetni).
Ezután újabb feleségek következtek, de hamarosan a császár megunta a hölgyeket, és a férfiakra váltott. Szeretőit bőkezűen megajándékozta címekkel és magas rangú pozíciókkal. A római szenátus igazi gyülekezetté változott.
A császár iránti ellenszenv egyre nőtt. Heliogabalus lakomái és orgiái még a tapasztalt római patríciusokat is megdöbbentették. A császár női ruhákba öltözött, meztelenre vetkőzött a vendégek előtt, vagy gyakran prostituáltnak öltözött.
Heliogabalus rendszeresen díszes női ruhában és sminkben jelent meg alattvalói előtt: púderozta az arcát, pirosította, festette a szemét és a szemöldökét. A császár mindennap cserélte (és eldobta) selyemruháit, naumachiákat (nagyszabású gladiátorviadalokat) rendezett borral teli csatornákban, és az engedetlen bizalmasait vadállatokkal etette meg.
A fiatal császár fantáziájának nem volt határa: egyszer meztelenül kocsikázott egy kocsin, amelyet meztelen prostituáltak húztak, akiket bottal hajtott.
A fiatal uralkodó imádta a szerencsejátékokat is! Az udvarban koldusokat gyűjtöttek össze, akiket rizzsel, hússal, babbal, arannyal, borostyánnal vendégeltek meg, és egy kikandikáló számmal ellátott kanalat adtak nekik. Ha a szám a „szerencsés” számok közé tartozott, akkor jutalmat kaptak, például rabszolganőt, pénzt, egy éjszakát a császárral, vagy egy döglött állatot.
A császár extravagáns és kicsapongó ünnepségek iránti vonzalma fokozta a római elit körében növekvő elégedetlenséget. Nem kevésbé kifinomult fantáziát mutatott a császár ellenségeivel szemben is.
Talán a leghíresebb epizód Heliogabalus életéből azt meséli el, hogyan számolt le a császár ellenségeivel. Az „Augustusok története” szerint (a forrás persze kétes) Heliogabalus lakomára hívta ellenségeit a palotájába.
A lakoma alatt hirtelen kinyílt a mennyezet alatt kifeszített függöny, és az emberekre illatos rózsaszirmok záporoztak. A vendégek először el voltak ragadtatva ettől a szokatlan üdvözléstől, de hamarosan fulladozni kezdtek az illatok bőségétől… Így a lakomázók megfulladtak.
„Ebédlőiben, ahol a mennyezet szétnyitható volt, annyi ibolyával és virággal árasztotta el vendégeit, hogy néhányan, akik nem tudtak feljutni, megfulladtak és kilehelték lelküket. A tavakat és fürdőket rózsával és ürömmel ízesített borral keverte, és inni hívta a népet; és ő maga is annyit ivott a néppel, hogy látva, mennyit ivott egyedül, meg lehetett érteni, hogy medencéből ivott” (Scriptores Historiae Augustae: Antoninus Heliogabalus (XXI.5)
A szórakozásnak és a viharos magánéletnek élő Heliogabalus elhanyagolta a politikát, és nem érdeklődött a közvélemény iránt. A császár iránti elégedetlenség így egyre nőtt…
Ki gondolta volna kezdetben, hogy ugyanazok a legionáriusok, akik segítettek Heliogabalusnak a trónra lépni, később egy WC-papírként használt szivaccsal ölik meg?
Pedig így történt. Ezután a városban hurcolták végig a holttestét, hogy a polgárok kifejezhessék a császár iránti érzéseiket, majd a városi csatornába, a Cloaca Maximába dobták. A holttest azonban nem fért be a csatornába, ezért a Tiberisbe dobták.
A szenátus rendeletet hozott, amely megtiltotta a császároknak az „Antoninus” név használatát, hogy a rómaiak soha ne emlékezzenek Heliogabalusra (ezt a rendeletet Damnatio memoriae-nak, azaz az emlékezet elátkozásának nevezik).
