Alig kiképzett, fiatal fiúk ültek a harci repülőgépek pilótafülkéjébe. És a császár dicsőségére bátran egyenesen az amerikai hajóknak vezették bombákkal megrakott gépeiket… Ebben sokat segített nekik ősi mentalitásuk – az uralkodójuk isteni eredetébe vetett végzetes hitük.
A japán kamikazék először 1944 végén, a Fülöp-szigetekért vívott csatában mutatkoztak be. Hihetetlenül hatékony fegyvernek bizonyultak, amely rettenetes félelmet keltett az amerikaiakban. Majdnem meg is fordították a csata kimenetelét. A kamikazékat később is bevetették.
A kamikaze osztagokat a híres japán admirális, Takijirō Ōnishi hozta létre. A „tengeri farkas” röviden és világosan így indokolta döntését: – A jelenlegi körülmények között egyszerűen nem látok más módot az ellenség megállítására.
Ezek a fickók a nevüket az úgynevezett „isteni szél” (神風 kami-kaze) tiszteletére kapták, amely a 13. században megsemmisítette Kubiláj mongol kán flottáját, amikor az a Japán-szigetek meghódítására készült. Mára maga a kamikaze szó mindenféle öngyilkos merénylőre használt köznévvé vált. Még az utakon száguldozó vakmerő sofőrökre is gyakran használják.
1944–1945-ben a japánok összesen körülbelül 4 ezer kamikazét képeztek ki. Háromezret a haditengerészet, további nagyjából ezret pedig a szárazföldi hadseregből. Voltak, akik önként jelentkeztek kamikazénak a propaganda hatására, amely arra buzdított, hogy halj meg a szeretett császárért és a csodálatos Japánért.
Mások így próbálták jóvátenni valamilyen súlyos szégyenüket vagy bűncselekményükért járó büntetést kerültek el. Megint másokat egyszerűen a parancsnokság kényszerített rá.
A kamikazéknak elvileg nem lett volna szabad visszatérniük a bevetésről. Csak egy útra elegendő üzemanyagot kaptak, és az elhasznált gépeik gyakran műszaki hibákkal küszködtek.
A történelem azonban ismer néhány esetet, amikor japán öngyilkos pilóták mégis visszatértek a bázisukra. Méghozzá nem is egyszer! Vajon mit tettek velük ott a parancsnokaik?
Valójában a kamikazéknak jogukban állt visszatérni a bázisra. A parancsuk ugyanis kimondta: nem az a cél, hogy értelmetlenül lezuhanj útközben, feleslegesen elpusztítva magadat és az értékes gépedet. Hanem az, hogy megsemmisítsd az ellenséget. Vagyis, ha a géped valamilyen okból nem tudta elérni az amerikaiak állásait, akkor vissza kellett térned a bázisra. Ehhez előzetesen rádión engedélyt kellett kérned.
A visszatérő kamikazét többnyire egyáltalán nem büntették meg. Egyszerűen megköszönték neki a tanúsított, bár végül eredménytelen bátorságot. De… pár nap múlva szegény fickót már küldték is a következő, utolsó bevetésére. Gyakran ugyanazzal a sebtében megjavított géppel.
Egy bizonyos Jamamura nevű japán altisztnek, aki kamikaze pilóta volt, egyébként abban a „szerencsében” volt része, hogy háromszor is elindult az utolsó útjára. Először lelőtték az amerikaiak, még mielőtt célba ért volna – tengerészek halászták ki a vízből. Második alkalommal Jamamura sűrű köd miatt egyszerűen nem látott semmit, és a parancsnokság engedélyével visszafordult a bázisra. Harmadszor a parancsnokok ismét kegyesen hazaengedték – mert a gépe meghibásodott, és félő volt, hogy még a cél előtt lezuhan. Aztán pedig 1945 augusztusában véget ért a háború…
Persze Jamamurának így is óriási szerencséje volt. Egy másik japán kamikazét, aki tízszer egymás után tért vissza a bázisra, a tisztek végül gyávasággal gyanúsították meg. És azonnal agyonlőtték. Elrettentésül a többi pilótának.
A második világháború végére összességében nagyjából ezer kiképzett kamikaze maradt Japánban. Többségük azonban olyan fiatal pilóta volt, aki még nem indult el az utolsó bevetésére. Nekik gyakran titkolniuk kellett a háborús múltjukat – az új, Amerika-barát japán kormány ugyanis nem nézte jó szemmel az ilyen embereket.
Maga a „kamikazék atyja”, Takijirō Ōnishi egyébként csapódott bele amerikai repülőgép-hordozóba. Viszont a katonai vereség szégyenét sem tudta elviselni. Ezért 1945 augusztusában, közvetlenül Japán kapitulációja után, szamuráj módra rituális szeppukut (harakirit) követett el.
