Ausztriát 1938 tavaszán csatolták a Német Birodalomhoz. Az Anschlusst egy népszavazás eredménye is megerősítette, amelyen a választók 99,7%-a igennel voksolt a Németországhoz való csatlakozásra.
Bár a szavazás egyáltalán nem volt titkos, sőt, a nyomásgyakorlás és a megfélemlítés durva légkörében zajlott, ráadásul a potenciális szavazók mintegy 8%-át (zsidókat, romákat, baloldali aktivistákat) a nácik a közelébe sem engedték az urnáknak, a történészek ma is úgy vélik, hogy az osztrákok többsége – ha nem is 99%-uk – valóban az Anschlussra szavazott volna.
A rákövetkező években rengeteg osztrák szervesen beépült a Harmadik Birodalom intézményeibe, köztük azokba a szervezetekbe is, amelyek az elnyomásért és a népirtásért feleltek. Képzeld csak el a számokat: bár Ausztria lakossága a Birodalom teljes népességének csupán 8%-át tette ki, innen került ki az SS-tagok 14%-a, és a koncentrációs táborok őreinek akár 40%-a is! Csupa osztrák volt az olyan hírhedt és kegyetlen figura, mint Ernst Kaltenbrunner (az RSHA vezetője), Arthur Seyss-Inquart (a megszállt Hollandia birodalmi biztosa), vagy Odilo Globocnik, a lengyelországi és olaszországi holokauszt egyik fő szervezője. Sőt, bár maga Adolf Eichmann Németországban született, Ausztriában nőtt fel és formálódott a személyisége, és a legszívesebben onnan toborozta a segítőit is az európai holokauszt megszervezéséhez.
Azt gondolnád, hogy ezek után a Szövetségesek kőkeményen számonkérték Ausztriát a háború végén. Ennek azonban pont az ellenkezője történt. A Szövetségesek már 1943 novemberében kiadták a moszkvai nyilatkozatot, amelyben érvénytelennek nyilvánították az Anschlusst, Ausztriát pedig hivatalosan is „a hitleri agresszió első áldozatának” nevezték. Ezzel a húzással a szakadár törekvéseket akarták felerősíteni az országban – ami amúgy sosem következett be. Ugyanakkor ebben a nyilatkozatban még leszögezték, hogy Ausztria sem bújhat ki teljesen a felelősség alól, amiért Németország oldalán vett részt a háborúban.
De Ausztriának valahogy mégis sikerült elkerülnie a felelősségre vonást. 1945. április 27-én a szovjet csapatok által elfoglalt Bécsben a szociáldemokratákból, kommunistákból és kereszténydemokratákból álló ideiglenes kormány kikiáltotta a Második Osztrák Köztársaságot.
A kormánytagok – akik az igazság kedvéért jórészt valóban megszenvedték a náci terrort – azzal érveltek, hogy mivel 1938 és 1945 között jogilag nem létezett önálló osztrák állam, a náci bűnöket is kizárólag az agresszor Németországon lehet számonkérni, a békeszerető, épp csak felszabadult Ausztrián semmiképp. Rainer Lepsius kutató szavaival élve: Ausztria egyszerűen „externalizálta” a bűntudatot, azaz fogta, és az egészet áthárította az északi szomszédjára. Ez a gyakorlatban oda vezetett, hogy a 20. század második felében az osztrák hatóságok folyamatosan elutasították a zsidó túlélők kártérítési kérelmeit az elkobzott vagyontárgyaikért, és mindenkit kapásból Németországhoz irányítottak.
„Hitler első áldozatának” kényelmes mítosza két dologban is nagyon segített az osztrákoknak. Egyrészt lehetővé tette a rengeteg egykori helyi náci zökkenőmentes integrálódását a háború utáni társadalomba, hiszen hirtelen ők is „áldozattá” váltak, akiket állítólag csak átvert és elárult a gonosz diktátor. Másrészt pont ez a görcsös elhatárolódás a megosztott, vesztes németektől erősítette meg végül azt az önálló osztrák nemzeti identitást, amit a két világháború közötti években még sehogy sem sikerült „eladni” az ország lakóinak.
Ennek a sajátos múlthoz való viszonynak a csúcspontja az volt, amikor 1986-ban köztársasági elnökké választották Kurt Waldheimet, az egykori Wehrmacht-tisztet, aki a háború alatt elég sötét ügyekbe keveredett a Balkánon (bár állítólag közvetlenül nem vett részt tömeggyilkosságokban, kizárt dolog, hogy ne tudott volna róluk).
Kellett egy hatalmas nemzetközi botrány és Ausztria teljes külpolitikai elszigetelődése ahhoz, hogy az osztrák történelmi emlékezet végre kimozduljon a holtpontról. A kilencvenes években a hivatalos bécsi vezetés végül elismerte az ország felelősségét a náci bűnökben, a kétezres években pedig belementek abba is, hogy kártérítést és jóvátételt fizessenek a nemzetiszocializmus zsidó áldozatainak és a kényszermunkásoknak.
Megjegyzés: A cikk szerzői elítélik az idegengyűlölet minden formáját, beleértve a nemzetiszocializmust is.
