Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy míg a sah és a belső köre kebabot ettek, addig az egyszerű nép szőlőlevelet (dolma) rágcsált.
Végül a teljes alkalmatlanságát bizonyító Mohammad Reza Pahlavit az első adandó alkalommal kivágták. A burzsoázia és a royalisták ellen kemény megtorlások kezdődtek, és bevezettek egyfajta puha szocializmust. Az államot pedig átvették a mollák, akik persze hamarosan szintén BMW-kkel és Mercikkel kezdtek el furikázni.
De hogyan is éltek az irániak a forradalom előtt, hogy végül hogyan estek csöbörből vödörbe?
1953-ban, egy sor parlamenti válság után, a sah a CIA segítségével teljes irányítása alá vonta a parlamentet és a miniszterelnököt, és onnantól kezdve egyszemélyes uralkodóként tett-vett. Erőltette a világi életmódot, próbálta pörgetni a szabadpiacot, és még a hidzsáb kötelező viseletét is eltörölte.
Az országban nyugati filmeket forgattak és vetítettek, a lányok miniszoknyában flangáltak és diszkókba jártak, az utcákon pedig a legújabb diszkó- és rockzenék szóltak. Csakhogy mindez az irániak mindössze 1%-át kitevő, piszkosul gazdag elitre vonatkozott, akik a mesés, évi 10%-os gazdasági növekedést hozó cégeket birtokolták. Eközben a hatalmas néptömegek mélyen vallásosak és hagyományőrzők maradtak, a nagy gazdasági csodából pedig az égvilágon semmit sem láttak.
Az akkori szaúdi király még célzott is a kollégájának: haver, ez itt nem Svájc, nem kéne ennyire túltolni. Bár Mohammad Reza alapvetően nem volt gonosz ember, egyszerűen nem fogta fel, hogy az alattvalói többsége nem egy európai luxuséletre vágyik, hanem csak enni szeretne. Aki pedig ugrált, arra börtön és kőkemény megtorlás várt.
Akkoriban az ország elképesztően szegény volt, a földek jó része még mindig a nemesség kezében összpontosult. A központi költségvetés bevételei szinte kizárólag az olajártól függtek, miközben az olajszektor cégeit 50-50 százalékban a britek és az amerikaiak birtokolták. Persze ennek megvolt a maga oka: Iránnak akkoriban szinte egyáltalán nem voltak saját, képzett szakemberei.
Ezért aztán, amikor egy vidéki parasztember felkerült a fővárosba, és látta a saját hazájában kiskirályként viselkedő külföldieket, meg az őket majmoló újgazdag irániakat, finoman szólva is kinyílt a bicska a zsebében. Különösen Iráni-Azerbajdzsán (az ország legnépesebb és történelmileg leggazdagabb régiója) lakói voltak felháborodva, akiknek a megélhetését teljesen tönkretette a piacnyitás és a világpiaci árakra való átállás.
Az amerikaiak által kiképzett rettegett titkosszolgálat, a SAVAK segítségével a sah kíméletlenül eltiporta a baloldaliakat, akik akkoriban komoly erőt képviseltek. Aki panaszkodott, az sokszor az egész családjával együtt egyszerűen köddé vált. Érdekes módon a síita papság felé mégis mutatott némi tiszteletet: abban a tévhitben élt, hogy az imámok jelentik a társadalmi bázisát – holott a valóságban pont ők lettek az ellenzék igazi vezérei.
Miközben a vidék már az éhséglázadások szélén táncolt, Mohammad Reza irtózatos mennyiségű pénzt elégetve, óriási pompával megünnepelte az iráni monarchia 2500. évfordulóját. Külföldi vendégek hadát hívta meg, a résztvevőket pedig gyémántokkal ajándékozta meg – ez volt az a pont, ami végleg kettészakította a társadalmat, és teljesen elidegenítette az elitet a néptől.
Végül a hatalom ürügyként használt fel egy rejtélyes mozitüzet arra, hogy az egész országban statáriumot vezessen be. Erre a nép azt mondta: „Ja, hogy így?!”, és onnantól kezdve a tüntetések egyszerűen nem álltak le. A sah megijedt és elmenekült az országból, miközben Khomeini ajatollah 15 évnyi száműzetés után diadalmasan visszatért Iránba, és szépen lassan, de biztosan magához ragadta a teljes hatalmat.
A nép persze hamar rájött, hogy a csöbörből vödörbe esés még egészen finom kifejezés arra, ami következett. Khomeini ajatollah kikiáltotta az Iszlám Köztársaságot, és a remélt „puha szocializmus” vagy demokrácia helyett egy kőkemény vallási diktatúrát épített ki. A baloldaliakat, a liberálisokat és a diákokat – tehát azokat, akik a hátukon vitték a forradalmat és segítettek elzavarni a sahot – az elsők között végezték ki vagy zárták börtönbe a mollák.
A társadalmat brutális tempóban visszakényszerítették a középkorba: újra kötelezővé tették a nőknek a hidzsábot, betiltották az alkoholt, a nyugati filmeket és a popzenét. Az amerikai nagykövetség elfoglalásával és a túszdrámával a Nyugat végleg elszigetelte Iránt, a nyakukba kaptak egy rakás gazdasági szankciót, ráadásul hamarosan kitört a nyolc évig tartó, több százezer áldozatot követelő irak-iráni háború. A sah elit luxusát tehát egy gazdaságilag megnyomorított, vallási dogmákba fojtott, a világtól elzárt valóság váltotta fel, ahol az új „kiválasztottak” azóta is vasmarokkal ragaszkodnak a hatalomhoz.
