Ez a száz évvel ezelőtti fénykép az Egyesült Államok történetének egyik legtitokzatosabb bűntényéről mesél. Az elkövetőt elfogták és elítélték, de ma már komoly kétségek merülnek fel a bűnösségét illetően.
1920. április 24-én egy észak-dakotai farmer arra lett figyelmes, hogy ugyanaz a kimosott ruha szárad már második napja a szomszéd ház udvarán, ahol a Wolf család élt. Mindeközben sem a szülők, sem a népes lánygyereksereg nem mutatkozott a ház körül.
A farmer odament a házhoz, és gyereksírást hallott. Miután többször is szólongatta a szomszédokat, végül benyitott az ajtón.
A farmon nyolc ember holttestét találták meg. A házaspárt, Jacob és Beata Wolfot. Az öt, 3 és 13 év közötti lányukat, valamint egy 12 éves béresfiút, aki távoli rokonuk volt. Mindenkin lőtt sebeket vagy fejszecsapások nyomait találták.
Élve és sértetlenül, bár végzetesen kimerülten találták meg a legkisebb lányt, Emmát. Ő mindössze 8 hónapos volt, és ő volt az, aki a kiságyában feküdve sírt.
A kiérkező rendőrség azt sem tudta, hol kezdje a nyomozást. A Wolf család kivándorolt, német nemzetiségű emberekből állt. A távoli Észak-Dakotában békésen éltek a szomszédaikkal, senkivel sem volt konfliktusuk.
Minden valamirevaló érték a helyén maradt, így a rablást ki lehetett zárni. Erőszaktevésnek sem volt semmi nyoma.
A gyilkos fegyvereket egy közeli mocsárban találták meg. A fejsze és a duplacsövű puska, amelyből kétszer lőttek, a Wolf farmról származott. Ugyanitt találtak egy pisztolyt is, amelynek eredetét és tulajdonosát nem sikerült azonosítani. Az egyetlen túlélő, a csecsemő, értelemszerűen nem lehetett tanú.
A búcsúztatón, amelyre ezer ember gyűlt össze az egész környékről, egy furcsa incidens történt.
Egy másik farmer, Henry Layer, akinek a földjei Wolfék gazdaságával voltak határosak, váratlanul odalépett a koporsókhoz, és sorra felnyitotta azokat. Ráadásul a tömeg rosszalló morajlása kíséretében alaposan szemügyre vette a halottak arcát. Senki sem avatkozott közbe, amíg mind a nyolc koporsófedelet fel nem nyitotta. Miután ezzel végzett, szó nélkül távozott.
Henry Layer és a felesége szintén kivándorolt németek voltak. Akárcsak Wolfék, ők is ugyanarról a környékéről, egészen pontosan szomszédos német falvakból származtak. Mindkét család még a világháború előtt költözött át Amerikába.
A szomszéd furcsa viselkedése felkeltette a rendőrség figyelmét. Másnap a helyi seriff kiment a Wolf farmra, és ott találta Henry Layert. A férfi azt állította, hogy kilőtt hüvelyeket talált az egyik fészerben. Csakhogy arra már nem tudott magyarázatot adni, miért kutakodott más tulajdonában, ráadásul egy szörnyű bűntény helyszínén. Állítólag csak a tojásokat akarta összeszedni a tyúkok alól, mondván: ne menjen kárba az is…
Hogy is ne jutna erről eszünkbe az az ikonikus mondás, miszerint a gyilkos mindig visszatér a tett helyszínére.
A seriff két héttel később, május 11-én tartóztatta le a furcsa szomszédot. Az első kihallgatás több órán át tartott, és a végén Henry Layer bevallotta, hogy ő mészárolta le a Wolf családot és az alkalmazottjukat.
A helyiek a gyilkos megbüntetését követelték, és az igazságszolgáltatás eleget is tett a társadalmi elvárásnak. Az államban akkoriban kiszabható legszigorúbb büntetésre ítélték: életfogytiglani kényszermunkára.
De vajon tényleg minden ilyen egyértelmű ebben az ügyben?
A vád kizárólag Henry Layer vallomására épült. Elmondása szerint egy vitás kérdés miatt ment át Wolfékhoz. Állítólag a szomszéd kutyái megsebesítették a teheneit. Nem sikerült békésen megegyezniük, sőt, Jacob Wolf volt az, aki először ráfogta a duplacsövű puskát. Erre válaszul Henry előrántotta a pisztolyát, amitől sosem vált meg, és elsőként lőtt.
Utána elmondása szerint minden ködbe burkolózott. Hogy miért hagyta életben a kis Emmát, azt nem tudta megmagyarázni.
Ugyanakkor Henry Layer ellen egyetlen fizikai bizonyíték sem szólt. Nem volt ujjlenyomat, sem lőpornyomok, sem pedig vérnyomok a ruháján. Ez igencsak furcsa annak fényében, hogy közvetlen közelről lőttek, fejszével kaszaboltak, és legalább öt holttestet el is vonszoltak. Abban az időben már használtak ujjlenyomat-vizsgálatot, vércsoport-meghatározást és a láthatatlan vérfoltok kimutatására szolgáló reagenseket.
Nemcsak hogy a bűnténynek nem voltak szemtanúi, de még olyan embert sem találtak, aki megerősítette volna, hogy Wolf és Layer között bármiféle gazdasági vita vagy konfliktus lett volna.
A kihallgatás ügyvéd jelenléte nélkül zajlott, viszont egy helyi újság tudósítója ott volt. A sajtó volt az, amely még a tárgyalás előtt beszámolt Henry Layer vallomásáról, és kész tényként kezelte a bűnösségét. A közvéleményt így már előre felkészítették.
És a hab a tortán az akkori amerikai igazságszolgáltatás működésében: Layer május 12-én, a letartóztatása utáni napon tett beismerő vallomást, május 13-án pedig a tizenkét esküdt már bűnösnek is mondta ki, a bíró pedig meghozta az ítéletet.
Ma egyes kutatók kételkednek Henry Layer bűnösségében. Csupán egy beismerő vallomás alapján ma már sosem ítélték volna el.
A börtönben Henry Layer az ítélet megsemmisítéséért küzdött, azt állítva, hogy a vallomását kikényszerítették. Elmondása szerint a rendőrök megverték, és azzal fenyegették, hogy átadják az őrs ablaka alatt összegyűlt lincselőknek. De a rabra már senki sem hallgatott.
Öt évvel később pedig Layer belehalt a vakbélgyulladás szövődményeibe, mivel nem tudták időben megműteni.
Emma Wolfot, az árvaságra jutott nyolchónapos kislányt a szülei barátai fogadták örökbe. Felnőtt, három gyermeke született, és hosszú, boldog életet élt. 2003-ban hunyt el.
