Nemrég, az egyik nagymacskákról szóló cikkünk alatt egy nagyon furcsa kommentre lettem figyelmes. „A gepárdok soha nem támadnak emberre” – állította valaki a képernyő túloldalán. Azonnal vitába akartam szállni vele, hiszen ez egyszerűen lehetetlen!
A gepárd, a bolygó leggyorsabb állata, egy kegyetlen ragadozó, amely évmilliók óta csiszolja vadászati tudását, sehogy sem illik össze az ember legjobb barátjának képével. És képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor kiderült, hogy a kommentelőnek igaza volt!
Csak az összehasonlítás kedvéért: az oroszlán, az állatok nagy és félelmetes királya évente akár 250 embert is megöl. És ez ma, a lőfegyverek korában történik! A tigriseknél egy kicsit szerényebb a helyzet, de így is elgondolkodtató: évente körülbelül 50 ember hal meg a mancsaik által. És mi a helyzet a gepárdokkal?
Kapaszkodj meg: a vadvilág kutatásának történelme során egyetlen hivatalosan dokumentált eset sincs, amikor gepárd embert ölt volna. Kerek nulla áldozat! Volt ugyan néhány támadás fogságban, de ott mindig az ember provokálta ki az incidenst. Egyszer például egy nőt azért haraptak meg, mert valamilyen érthetetlen okból bemászott a ragadozók kifutójába az állatkertben. Itt akár be is fejezhetnénk a cikket – nincs áldozat, nincs ügy –, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Biztosan téged is érdekel, miért ilyen kedvesek velünk ezek a vadállatok, és vajon mibe került ez a jóság maguknak a gepárdoknak.
A barátságosságuk legfőbb és legegyszerűbb oka, hogy az emberek egyszerűen nem szerepelnek az étlapjukon. A gepárdok – ellentétben az oroszlánokkal, tigrisekkel és más nagymacskákkal, amelyek évmilliókig tökéletesítették a nehézsúlyú zsákmányok elleni közelharcot – egy teljesen más irányt választottak: a kisebb patásokat.
Őket vidáman lehet kergetni a szavannán, és ha úgy adódik, nem is tanúsítanak komoly ellenállást. Nem úgy, mint mondjuk egy kafferbivaly vagy egy zebra. Vagy épp egy nagyobb főemlős.
A gepárdok vadászati taktikája a legapróbb részletekig ki van dolgozva: a lehető legközelebb osonni, elindítani a hajszát, kigáncsolni, majd megfojtani az elesett áldozatot. Mivel vérbeli sprinterré fejlődtek, rendkívül könnyített anatómiát kaptak. Ez ma már lehetővé teszi számukra, hogy akár 104 km/órás sebességre is felgyorsuljanak, de magát a ragadozót is hihetetlenül sebezhetővé teszi.
A 94 centiméteres marmagasságukhoz a gepárdok legfeljebb 65 kilót nyomnak. Összehasonlításképpen: más bajszos rokonok ekkora magassággal kétszer, sőt háromszor is nehezebbek. Ezek a vékony, szikár állatok a verekedések során nagyon hamar súlyos sérüléseket szenvednek, ami egyet jelent az éhhalál kockázatával.
És pontosan ez a nagymacskák békés természetének második oka: tökéletesen tisztában vannak a saját törékenységükkel. Hiába a kiváló vadászképesség, a gepárdok nem a tápláléklánc csúcsán állnak, hanem valahol a közepén húzzák meg magukat. A szavannán szó szerint bárki elveheti tőlük a nehezen megszerzett zsákmányt: oroszlánok, hiénák, leopárdok, de még egy falka hiénakutya is gond nélkül elzavarja a szegény futóbajnokot.
Egy kimerítő sprint után az óvatos gepárdok még csak nem is tiltakoznak: a legkisebb fenyegetésre is egyszerűen mindent hátrahagynak és elmennek. Az életük többet ér. Az ember pedig a gepárd szempontjából egy borzalmas kombó: túl nagyok, hangosak és kényelmetlenek vagyunk. Vadászati célpontként pocsékul festünk, potenciális ellenfélként pedig még annál is rosszabbul.
Az emberek viszont már az időszámításunk előtti 3. évezredben szemet vetettek a gepárdokra – a nagymacskák barátságos természete már akkor is egyértelmű volt. Egészen a 20. század elejéig, vagyis majdnem 5000 éven keresztül, a ragadozókat tömegesen fogták be a vadonban. Mindezt azért, hogy „királyi agarakat” csináljanak belőlük. Nem ebédre, hanem puszta szórakozásból kellettek.
A befogott bajszosokat megtanították az emberek mellett dolgozni – persze a kutyák engedelmességétől ez nagyon messze volt, de a puccos királyi vadászatokra pont megfelelt. A gepárdokat kivitték a helyszínre, ráengedték őket az antilopokra és egyéb vadakra, a nemesek élvezték a látványt, majd miután elvették a zsákmányt, a macskákat visszavitték a palotába.
Mondhatnád, hogy a gazdagoknak biztos megvolt a maguk hóbortja: valaki szirti sassal szeret vadászni, más meg malacokkal keresi a szarvasgombát. Csakhogy az uralkodók étvágya kielégíthetetlen volt, a felvágás kedvéért soha senki nem érte be 1-2 gepárddal.
A leghíresebb indiai uralkodó, Nagy Akbar az udvarában egyszerre akár 1000 (!) állatot is tartott. Uralkodása alatt pedig összesen több mint 9000 gepárd fordult meg nála! Ez irdatlanul nagy szám, különösen ha belegondolsz, hogy ma az egész világon összesen már csak mintegy 7000 példány él vadon.
A legnagyobb bökkenő az volt, hogy a gepárdok fogságban egyáltalán nem akartak szaporodni. Így hát újra és újra a vadonban kellett befogni őket, elragadva a kölyköket és a fiatalokat. Nem mindegyikük maradt életben, így a befogott állatok száma egyszerűen döbbenetes volt.
Ez sajnos ma is folytatódik, csak most már fű alatt csinálják. Igen, királyi vadászatok már nincsenek, de az orvvadászok továbbra is befogják és méregdrága, egzotikus háziállatként árulják a kölyköket – a feketepiacon forgó állatok pontos számát pedig csak sejteni lehet.
Ez a tömeges befogás lett a faj kihalásának egyik legfőbb oka. Régen a gepárdok elterjedési területe hatalmas volt, egész Afrikát és Dél-Ázsiát bejárták, ma viszont a régi dicsőségből csak szánalmas, apró pontok maradtak a térképen.
A pusztulásuk másik oka szintén a macskák túlzott „barátságosságával” függ össze: gyakoriak a konfliktusok a farmerekkel (amikor az állatok bemerészkednek lakmározni a haszonállatokból), emellett a túlzott vadászat és az élőhelyük elpusztítása is tizedeli őket. Persze, egy oroszlánfalka mellé falut építeni ijesztő, de a gepárdoktól senki sem tart – majd ők arrébb mennek.
Reméljük, ma is tanultál valami újat a természetről!
