A lovagi páncélokat nézve önkéntelenül is komor kérdéseket teszel fel magadnak: hogyan öltötték fel, viselték és vették le mindezt?
Mit csináltak, amikor hirtelen el kellett végezni a dolgukat? Minden alkalommal türelmesen levetkőztek – vagy nem törődtek vele, és minden dolgukat egyenesen bennük végezték el?
Vedd azt le azonnal!
Mielőtt belemélyednénk ebbe a kényes kérdésbe, először is pontosítani kell, hogy a lovagok páncéljai nagyon különbözőek voltak, és a kialakításuk változott az évszázadok során. Először fém láncingek voltak használatban, kiegészítve ugyanolyan harisnyákkal – „chausses”-okkal. Azok pedig egy belső övhöz voltak rögzítve, vagyis a mindennapi higiéniát ez a felszerelés nem akadályozta.
Később jelentek meg azok a bizonyos terjedelmes lemezes páncélok, amelyek az egész testet beborították. De ezek számos mozgó részből álltak, mivel a lovagoknak mind a csatában, mind a lovagi tornán mozogniuk kellett, hogy valahogy részt vegyenek a történésekben.
A harci páncélok könnyebbek voltak, mint a tornákra valók, és nagyobb mozgékonyságot biztosítottak.
A lovas lovagoknál a hátsó rész mindig fémmentes volt, hogy normálisan tudjanak ülni a nyeregben, a lágyéki részt pedig általában mozgó lemezekkel takarták. Így a lovasokat a páncél nem akadályozta a dolguk elvégzésében. A gyalogságnál a medence teljesen védve volt, így nekik bonyolultabb volt a helyzetük.
A ló nélküli lovagok számára a megoldást a páncélból készült miniszoknya jelentette, amely éppen arra szolgált, hogy megkönnyítse a mindennapi dolgok elvégzését. Sok páncélzat feltűnő, gyakran hatalmas méretű és bizarr formájú ágyékkötővel rendelkezett, de ezeknek az alkatrészeknek valójában semmilyen gyakorlati értelme nem volt, pusztán a divat miatt hordták. A páncélozott ágyékkötők mindig a díszöltözet részei voltak, és soha nem a harci páncéloké.
A csaták és tornák között a lovagok hétköznapi ruhát viseltek, a hadjáratokon a páncélok általában külön utaztak, mivel a váratlan támadások a középkorban nagyon ritkák voltak.
Bár voltak olyan helyzetek, amikor a páncélosoknak egyenesen a páncélba kellett végezniük a dolgukat, a történészek szerint ez inkább vis maior volt – mondjuk egy váratlan hasmenés vagy egy nagyon elhúzódó csata következtében. Az összes többi helyzetben minden tervszerűen és szabályosan zajlott, még ha nem is volt teljesen kényelmes.
