Az elfogott hajók legénységét a kalózok rabszolgának adták el, az előkelő túszokat pedig maguknál tartották, váltságdíjat követelve értük. Ez a rövid leírás azonban alig sejteti a valóságot. Az időszámításunk előtti 1. században a Földközi-tenger nem a békés kereskedelem és utazás helyszíne volt, hanem egy törvényen kívüli, veszélyes vadvidék, amelyet egy rendkívül szervezett és kegyetlen hatalom uralt.
Ezek voltak a kilikiai (cilíciai) kalózok, akik a mai Törökország déli partvidékén található, sziklás és nehezen megközelíthető „Durva Kilikiából” (Cilicia Trachea) indították hadjárataikat. A kalózkodás ebben az időben nem elszigetelt rablások sorozata volt, hanem egy rendszerszintű probléma, egy virágzó iparág. A kalózok hatalmas hajóflottákkal és számtalan kisebb hajóval rendelkeztek, és annyira hatékonyan működtek, hogy képesek voltak megbénítani a létfontosságú kereskedelmi útvonalakat, lényegében megállítva az áruk szabad áramlását Itália és Görögország között.
Hatalmuk egy olyan politikai vákuumban nőtt ki, amelyet ironikus módon éppen Róma teremtett. Ahogy a Köztársaság kiterjesztette befolyását, meggyengítette vagy elpusztította azokat a keleti királyságokat és regionális hatalmakat, amelyek korábban erős flottáikkal kordában tartották a tengeri rablókat. Róma ezzel akaratlanul is felszámolta a rendfenntartó erőket, szabad utat engedve a kalózoknak, akik kiaknázták a helyzetet. Üzleti modelljük egyszerű és brutálisan hatékony volt: elfoglalták a hajókat, a legénységet eladták rabszolgának, a tehetős utasokért pedig csillagászati váltságdíjat követeltek.
A helyzetet tovább bonyolította egy megdöbbentő tény: a kalózok egyik legnagyobb felvevőpiacát éppen a római elit jelentette. Plutarkhosz szerint Róma sokáig azért nem lépett fel erélyesen ellenük, mert a szenátoroknak szükségük volt azokra a rabszolgákra, akiket a kalózok szolgáltattak hatalmas itáliai birtokaikra. Ez a képmutatás rávilágít a Köztársaság belső ellentmondásaira: a kalózok nem csupán külső ellenségek voltak, hanem egy olyan rendszer tünetei, amelynek vezetői csendben profitáltak a törvénytelenségből, miközben az állam kereskedelmét és polgárait fenyegette. A kilikiai kalózok tehát egyfajta párhuzamos gazdasági és katonai hatalomként működtek, felfedve Róma sebezhetőségét a tengereken.
A gőgös rómaiak halálos játéka
Ahogy Plutarkhosz írja, néhány különösen pimasz római, amikor meghallotta a teljes nevét és a szabadon bocsátásukra vonatkozó követeléseket, azzal fenyegetőzött, hogy ők nem akárkik Rómában, és a kalózok ezt még meg fogják bánni. Az ilyen büszke rómaiak egy kegyetlen és tanulságos játék áldozataivá váltak, amelyet a kalózok játszottak velük. Először a kalózok engedelmesnek tettették magukat, és térdre borulva esedeztek bocsánatért. Aztán, amikor a túsz már kezdte elhinni, hogy mindez valóság, római tógába öltöztették. És ez így ment egy darabig. A jelenet végén a kalózok, elismerve egy szabad római polgár jogait és státuszát, felajánlották neki, hogy hagyja el a hajójukat. Ezt a nyílt tengeren tették, miután leeresztették a pallót, és jó utat kívántak neki. Ha a római vonakodott, erőszakkal lökték a fedélzetről a vízbe és megfullasztották.
Ez a hátborzongató rituálé sokkal több volt egyszerű gyilkosságnál. Ez a pszichológiai hadviselés egy formája volt, a római hatalom szimbolikus megfordítása és kigúnyolása. A kalózok, akiket a korabeli források a „világ legvérszomjasabb népének” neveztek , nem elégedtek meg azzal, hogy megöljék gőgös foglyaikat; előbb darabokra kellett szedniük a világképüket. A színjáték minden eleme ezt a célt szolgálta. Az alázat színlelése a túsz egóját volt hivatott felpumpálni, elhitetve vele, hogy a státusza még itt, a törvényen kívüli vizeken is érvényes. A tóga, a római polgárjog és méltóság legfőbb szimbólumának ráadása nem tiszteletadás volt, hanem egy tragikus színdarab jelmeze. Azzal, hogy a teljes nevén szólították és elismerték a jogait, a római szabályok szerint játszottak, de egy perverz, kifordított módon. A végső felajánlás – a „szabad távozás” a pallón keresztül – pedig a kegyetlen csattanó volt. A római szabadság és törvény szimbólumait használták fel a kivégzéséhez, ezzel üzenve minden rómainak: a ti hatalmatok, a ti törvényeitek, a ti identitásotok itt semmit sem ér. Ezen a tengeren mi irányítjuk a valóságot, és a ti státuszotok fegyverré válhat ellenetek. Ez a rituálé tökéletesen megvilágítja azt a környezetet, amelybe Caesar belecsöppent, és érthetővé teszi, miért volt az ő teljesen eltérő fellépése annyira egyedi és végül sikeres.
A huszonöt éves nemesifjú fogságba esik
A történetünk főszereplője ekkor még messze nem volt a világ ura. Időszámításunk előtt 75-ben a 25 éves Caius Julius Caesar egy ígéretes, de még viszonylag ismeretlen patrícius ifjú volt.Éppen az Égei-tengeren hajózott Rodosz szigete felé, hogy a kor leghíresebb szónokmesterénél, Apollóniosznál tanuljon retorikát – ugyanannál a tanárnál, aki Cicerót is oktatta.Ez az út egy fiatal arisztokrata klasszikus karrierépítésének része volt: a szónoklás művészetének elsajátítása elengedhetetlen volt a római politikai életben való érvényesüléshez. Caesar tehát éppen a meggyőzés művészetét készült tökéletesíteni, amikor egy váratlan esemény örökre megváltoztatta az életét. Pharmacussa szigetének (a mai Farmakonisi) közelében a hajóját megtámadták és elfoglalták a hírhedt kilikiai kalózok.Egy pillanat alatt a jövőbeli politikus tanulmányútja egy élet-halál küzdelemmé vált.
A helyzet iróniája szinte tapintható. Caesar éppen azért utazott, hogy a strukturált érvelés és a csiszolt nyilvános beszéd mesterévé váljon, erre belezuhant egy olyan helyzetbe, ahol a túlélése nem a formális retorikán, hanem a nyers, ösztönös erő és a pszichológiai dominancia kíméletlen bemutatásán múlott. A kalózok a római rend és törvény szöges ellentétét képviselték: a káoszt, a brutális erőszakot és a civilizált normák teljes elutasítását. Caesar kíséretének nagy részét elküldte, hogy gyűjtsék össze a váltságdíjat, így mindössze egy barátjával és két szolgájával maradt a világ legkegyetlenebb embereinek fogságában. Ebben a helyzetben a formális szónoklatok mit sem értek volna. Ehelyett a fogság arra kényszerítette, hogy improvizáljon, és a vezetés egy új, sokkal elemibb formáját fedezze fel. Meg kellett tanulnia, hogy a hatalom nem csupán a szenátusi viták megnyeréséről szól, hanem arról is, hogy az ember a saját akaratát egy kaotikus valóságra kényszeríti. Ez az emberrablás volt az ő valódi vizsgája, és úgy tette le, hogy a saját szabályai szerint kezdett játszani. Vitathatatlanul többet tanult a hatalom természetéről ezalatt a néhány hét alatt, mint amennyit Rodoszon valaha is tanulhatott volna.
„Én ötven talentumot érek!” – A váltságdíj-tárgyalás
Amikor a kalózok közölték a foglyukkal a váltságdíj összegét, valószínűleg egy megszokott forgatókönyvre számítottak: félelemre, alkudozásra, könyörgésre. A követelésük 20 talentum ezüst volt – már ez is egy elképesztően nagy összeg. Hogy kontextusba helyezzük: egyetlen talentum egy munkás többéves bérének felelt meg, tehát 20 talentum (körülbelül 620 kg ezüst) egy kész vagyon volt. Caesar reakciója azonban minden volt, csak nem megszokott. Nem félelmet vagy megkönnyebbülést mutatott, hanem megvető nevetésben tört ki. Közölte a döbbent kalózokkal, hogy nyilvánvalóan fogalmuk sincs, kit ejtettek fogságba, és hogy ez az összeg sértés az ő rangjához. Majd hidegvérrel bejelentette, hogy ő legalább 50 talentumot ér (több mint 1550 kg ezüstöt), és ragaszkodott hozzá, hogy emeljék fel a váltságdíjat erre az összegre.
Ez a jelenet, ahogy egy túsz a saját váltságdíjának megemelését követeli, a történelem egyik legvakmerőbb blöffje. De ez sokkal több volt puszta egónál vagy hencegésnél; ez egy zseniális stratégiai lépés volt, amellyel Caesar azonnal átvette az irányítást. A lépés mögött több rétegű, hideg számítás húzódott. Először is, a saját értékének felpumpálásával alapvetően megváltoztatta a hatalmi dinamikát. Egy 20 talentumos fogoly értékes, de talán nélkülözhető. Egy 50 talentumos fogoly azonban egy életre szóló fogás, a kalózok legfontosabb befektetése. Ezzel Caesar túl értékessé tette magát ahhoz, hogy megöljék. Másodszor, a nevetés és a parancsoló hangnem a legfelsőbb magabiztosságot sugározta. Egy olyan világban, amelyet az erő és a dominancia irányít, ez a váratlan viselkedés a tisztelet egy furcsa formáját vívta ki a „világ legvérszomjasabb emberei” körében.Az ő nyelvükön beszélt: a vakmerőség nyelvén. Harmadszor, ahogy egy forrás rámutat, ezzel a távolból is a római politikai hírnevét menedzselte. Ha híre megy, hogy ilyen „alacsony” áron váltották ki, az megalázó lett volna számára.Caesar tehát nem csupán az áráról tárgyalt; a helyzet feletti irányítást ragadta magához az egyetlen fegyverrel, ami a rendelkezésére állt: a saját, maga által meghatározott értékével.
A fogoly, aki parancsolt a fogvatartóinak
Miután a váltságdíj-tárgyalást a saját feltételei szerint lezárta, Caesar a fogságban töltött 38 nap (vagy ahogy Suetonius írja, „közel negyven nap” ) alatt sem volt hajlandó fogolyként viselkedni. Épp ellenkezőleg: úgy tett, mintha nem is a fogvatartói, hanem a testőrei vagy a beosztottjai lennének.A korabeli leírások tele vannak hihetetlen anekdotákkal. Amikor aludni akart, parancsot küldött a kalózoknak, hogy legyenek csendben és ne zavarják.Folyamatosan utasítgatta őket.Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy verseket és szónoklatokat írt, amelyeket aztán felolvasott nekik. Ha a kalózok nem mutattak kellő csodálatot irodalmi művei iránt, a szemükbe vágta, hogy „műveletlen barbárok” és „vademberek”, akik képtelenek értékelni a finom művészetet.
De nemcsak parancsolgatott és sértegette őket. Mintha mi sem lenne természetesebb, csatlakozott a játékaikhoz és a testedzéseikhez, teljesen elmosva a határt fogoly és parancsnok között. Ezzel a viselkedéssel egyfajta „fordított Stockholm-szindrómát” hozott létre, ahol a fogvatartók váltak pszichológiailag alárendeltté a fogolynak. Ez egy tudatosan felépített színjáték volt, amellyel a saját józan eszét, a dominanciáját és a túlélését biztosította. Azzal, hogy nem egy arctalan árucikké, hanem egy komplex, nélkülözhetetlen, sőt, szórakoztató figurává tette magát, elérte, hogy a kalózok másként tekintsenek rá. A saját feltételei szerint lépett velük kapcsolatba: osztozott a játékaikban, megosztotta velük a művészetét (még ha lekezelően is), és ezzel egyszerre emberivé tette magát és erősítette meg elit státuszát. A források szerint „szoros kötelék” alakult ki közöttük , de ez egy olyan kötelék volt, amelyben mindig ő maradt a vezető. A kalózok „el voltak ragadtatva” ettől, és a vakmerőségét „gyermeki jókedvnek” és egyszerűségnek tulajdonították. Alapvetően félreértették őt. Ahol ők különcséget láttak, ott valójában kőkemény, számító stratégia volt. Caesar a fogságának társadalmi valóságát irányította – egy olyan képességet, amelyet később egész Rómára alkalmazni fog.
A fenyegetés, amit viccnek véltek
Caesar különös fogságának mindennapjaihoz hozzátartozott egy visszatérő, sötét humorú rituálé. Gyakran, egy-egy játék vagy versfelolvasás közben, mosolyogva vagy nevetve megjegyezte a kalózoknak, hogy amint kiszabadul, visszatér, levadássza őket, és egytől egyig keresztre feszítteti mindannyiukat. A kalózok, akiket addigra már teljesen elbűvölt ez a furcsa, parancsolgató, de szórakoztató fiatalember, ezeket a halálos fenyegetéseket a legnagyobb vidámsággal fogadták. Hangosan nevettek , és az egészet egy jóízű viccnek tartották. Azt gondolták, ez is csak a foglyuk „gyermeki jókedvének” és különc természetének a része. El sem tudták képzelni, hogy egyetlen, jelenleg teljesen hatalom nélküli ember komolyan gondolhatja, amit mond.
De ahogy a források egyértelműen fogalmaznak: „Caesar nem viccelt”. A kalózok végzetes hibája a képzelőerő hiánya volt. Az ő világukban a hatalmat a hajók, a fegyverek és a harcosok jelentették. Caesarnak egyik sem volt. Ő csak egyetlen ember volt, egy túsz. A fenyegetései azért tűntek abszurdnak, mert nem viselt semmilyen közhivatalt (imperium), amely feljogosította volna egy flotta felállítására vagy bárkinek a kivégzésére. A fenyegetéseit a saját tapasztalataik szűrőjén keresztül értelmezték: üres hencegésnek vagy akasztófahumornak. Látták a „beszédének merészségét”, de nem vették észre a mögötte rejlő vasakaratot. Ahogy Plutarkhosz később megjegyezte, látták a „kedves és vidám külsőt”, de nem vették észre az „alatta rejtőző hatalmas jellemet”. Ez az alábecsülés okozta a vesztüket. A kalózok nevetése a drámai irónia tökéletes pillanata. Mi, az utókor olvasói tudjuk, kivé válik majd Caesar, de ők nem. Az, hogy képtelenek voltak túllátni a fiatalságán és a jelenlegi tehetetlenségén, kicsiben megmutatja azt, ahogyan később a római szenátus is alábecsüli majd őt. A kalózok és a Köztársaság is ugyanazt a végzetes hibát követte el: azt hitték, csak viccel.
A váltságdíj megérkezik, a bosszú elindul
Harmincnyolc nap után a történet fordulóponthoz érkezett. Caesar követei sikeresen összegyűjtötték a hihetetlen összeget, az 50 talentum ezüstöt a közeli városokból, például Milétoszból, és eljuttatták a kalózok szigetére.A váltságdíjat kifizették, és a kalózok, tartva magukat a szavukhoz, szabadon engedték Caesart. Valószínűleg megkönnyebbülten sóhajtottak fel, hogy végre megszabadultak ettől a fárasztó és parancsolgató fogolytól. A legtöbb ember ebben a helyzetben a lehető leggyorsabban hazahajózott volna a biztonságba, hogy elfelejtse a megpróbáltatásokat. Caesar azonban nem a legtöbb ember közé tartozott. Nem vesztegetett egyetlen percet sem. Ahelyett, hogy hazatért volna, egyenesen Milétosz kikötőjébe ment, és azonnal cselekedett.
Ami ezután történt, az talán a történet legmegdöbbentőbb és leginkább sorsfordító része. Caesar, aki ekkor nem viselt semmilyen katonai vagy közhivatalt – tehát teljesen magánemberként járt el –, önerőből felállított egy rögtönzött hadiflottát. Ez a tett önmagában is hihetetlen. A római rendszerben egy katonai erő létrehozása egy hivatalban lévő magistratus előjoga volt. Egy magánembernek ehhez nem volt törvényes joga. Hogy mégis hogyan csinálta? Elképesztő személyes befolyását, karizmáját és meggyőzőerejét kellett latba vetnie. Meggyőzte Milétosz vezetőit, hogy adjanak neki hajókat és legénységet, valószínűleg azzal érvelve, hogy megszabadítja a régiót a kalózoktól, és a zsákmányból való részesedést is kilátásba helyezve. Ahogy Adrian Goldsworthy történész írja: „jellemének ereje késztetett másokat arra, hogy teljesítsék a parancsait, noha nem volt hatalma parancsolni nekik”. Ez a kulcsmondat. Ez a tett volt Caesar veleszületett személyes tekintélyének, az auctoritas-ának első kézzelfogható megnyilvánulása. Megmutatta, hogy az ő hatalma nem egy hivatali címtől függ, hanem a saját személyiségéből fakad. Ez az esemény előrevetítette egész későbbi pályafutását, amikor olyan hadseregeket állított fel, amelyek elsősorban neki, és nem az államnak tartoztak hűséggel. A bosszú nemcsak az igazságtételről szólt; ez volt a debütálása annak a férfinak, aki képes a hagyományos kereteket és szabályokat megkerülve, pusztán a saját akaraterejéből parancsolni.
A kalózok elfogása és a kormányzó tétovázása
Miután sebtében flottát toborzott, Caesar nem habozott. Visszahajózott Pharmacussa szigetéhez, és villámgyors meglepetésszerű támadást indított. A kalózok még mindig a szigetnél horgonyoztak, mit sem sejtve, teljesen felkészületlenül érte őket a támadás.Nyilvánvalóan egy pillanatig sem vették komolyan a fenyegetéseit. A rajtaütés teljes sikerrel járt. Caesar szinte az összes kalózt elfogta, visszaszerezte az 50 talentum váltságdíját, és a kalózok minden egyéb vagyonát is zsákmányul ejtette.A foglyokat a közeli Pergamon börtönébe szállíttatta.Ekkor úgy tűnt, a történet a végéhez közeledik, de egy újabb, váratlan akadály merült fel. Caesar, aki kezdetben a hivatalos úton akart eljárni, felkereste Ázsia provincia római kormányzóját, Marcus Junius Juncust, és követelte a foglyok kivégzését, mondván, ez a hivatalban lévő praetor kötelessége.
A kormányzó azonban nem az igazságszolgáltatásban volt érdekelt. A források szerint Juncus „vágyakozó szemeket vetett a pénzre”, ami a zsákmányból származott, és sokkal jobban érdekelte a profit, mint az igazság. Azt tervezte, hogy a kalózokat eladja rabszolgának, a bevételt pedig megtartja magának. Ezért elkezdett halogatni, és azt mondogatta, hogy „időre van szüksége az ügy kivizsgálásához”. Ez a pillanat egy kulcsfontosságú ideológiai fordulópont. A küzdelem már nem egyszerűen Caesar és a kalózok között zajlott, hanem Caesar és egy korrupt, működésképtelen rendszer között. Caesar személyes igazságérzete szembekerült egy állami hivatalnok pitiáner kapzsiságával. Válaszút elé került: vagy elfogadja a korrupt kormányzó döntését, ami azt jelenti, hogy a bosszúja beteljesületlen marad, és a kalózok megússzák egy enyhébb büntetéssel; vagy a saját kezébe veszi a törvényt, és szembeszáll a római állam képviselőjével. Ez az epizód tökéletesen példázza a késői Köztársaságot mételyező rendszerszintű korrupciót. Caesar későbbi tettei így már nemcsak személyes bosszúnak, hanem egy tehetetlen és korrupt államgépezet szükséges kiigazításának is tűnhetnek.
A keresztre feszítés: Egy beváltott ígéret
Amikor Caesar megtudta, hogy a kormányzó a kalózok eladását tervezi, és ezzel megfosztaná őt a bosszújától, döntött. Nem pazarolt több időt a korrupt hivatalnokra. Ahogy Plutarkhosz írja, „többé nem törődött vele”.Lélegzetelállító határozottsággal a saját kezébe vette az irányítást. Pergamonba sietett, egyenesen a börtönhöz ment, kihozatta a kalózokat, és egytől egyig keresztre feszíttette őket – pontosan úgy, ahogy a szigeten megígérte nekik.Ez a tett a történet brutális csúcspontja. A források újra és újra hangsúlyozzák, hogy mindezt teljesen egyedül, mindenféle törvényes felhatalmazás nélkül tette.Magánemberként bitorolta az állam hatalmát, és szolgáltatott igazságot ott, ahol az állam képviselője kudarcot vallott.
A keresztre feszítés több volt puszta bosszúnál; egy erőteljes politikai üzenet volt, Caesar jellemének nyilvános kinyilatkoztatása. A keresztre feszítés a rómaiaknál a legalantasabb bűnözőknek – rabszolgáknak, lázadóknak és kalózoknak – fenntartott büntetés volt. Ezzel a módszerrel Caesar nemcsak megölte őket, hanem a római rend helyreállítását is demonstrálta, és nyilvánosan az állam ellenségeiként bélyegezte meg őket. Azáltal, hogy ezt a római kormányzóval dacolva hajtotta végre, több címzettnek is üzent egyszerre. A többi kalóznak: ez történik, ha egy tekintélyes rómaival packáztok. A korrupt hivatalnokoknak: a ti hatalmatok semmit sem ér, ha nem cselekedtek. A római népnek pedig: én vagyok az, aki gyors és hatékony igazságot szolgáltat, amikor a rendszer csődöt mond. Ez az egyetlen, brutális tett megalapozta a Caesar-legenda alapköveit. Megmutatta a könyörtelenségét (a híres clementia, vagyis a megbocsátás képessége csak később vált a propagandájának részévé), a megbízhatóságát (a legkomorabb ígéreteit is betartja), és azt a hajlandóságát, hogy a bevett renden kívül működjön, hogy a saját igazságát érvényesítse. Ez a tett a nyilvános imázsának alapvető elemévé vált, bemutatva azt a vasakaratot, amely egy nap Galliát is meghódítja és megdönti a Köztársaságot.
A kegyetlenség kegyelme: Suetonius apró részlete
A történetnek van egy utolsó, hátborzongató és összetett rétege, amely tovább árnyalja Caesar jellemét. Míg Plutarkhosz a keresztre feszítés tényére összpontosít, egy másik nagy római történész, Suetonius, egy kulcsfontosságú részlettel egészíti ki a képet. Leírása szerint, mielőtt a kalózokat a keresztre szegezték volna, Caesar parancsot adott a torkuk elvágására.Ez a tett, amelyet a források egyfajta „kegyelemként” értelmeznek, azt a célt szolgálta, hogy megkímélje őket a kereszthalál hosszan tartó agóniájától, amely a fulladás miatt akár napokig is eltarthatott. A gyors halál biztosítása a nyilvános megszégyenítés előtt egy lenyűgöző és dermesztő csavart ad a történetnek.
Ez a „kegyelem” a kifinomult kegyetlenség és az imázsépítés mesteri példája volt. Nem egyszerűen a szenvedés enyhítéséről szólt. Ezzel a gesztussal Caesar megmutatta, hogy abszolút hatalma van nemcsak a kalózok élete, hanem a haláluk módja felett is. Lehetővé tette számára, hogy ugyanabban a mozdulatban legyen egyszerre végtelenül könyörtelen és furcsán nagylelkű, ezzel egy összetett és félelmetes személyiséget teremtve. Ez a tett elválasztotta őt egy közönséges mészárostól. Olyan szintű érzelmi távolságtartást és kontrollt sugallt, ami szinte félelmetesebb, mint a puszta düh. Nem indulatból ölte meg őket, hanem hideg, megfontolt hatékonysággal intézte el a kivégzésüket. Ez a részlet valószínűleg kulcsfontosságú eleme volt a történetnek, ahogyan Caesar támogatói terjesztették. Lehetővé tette számukra, hogy olyan emberként ábrázolják, aki képes a szükséges szigorra, de egyfajta megbocsátásra is, még az ellenségeivel szemben is. Ez a személyes márkaépítés mesterműve, amely egy olyan vezetőt mutat be, aki teljes mértékben ura a tetteinek és azok szimbolikus jelentésének. Ő nem csupán bosszúálló; ő az élet és a halál ura, a saját feltételei szerint.
Caesar öröksége: Egyetlen történet, ami mindent elmond
Ez a kalózokkal való kaland nem csupán egy izgalmas epizód Caesar fiatalkorából; ez egy tökéletes mikrokozmosz, amely magában sűríti egész életét és pályafutását. Minden benne van, ami később naggyá tette: a vakmerősége, a stratégiai zsenialitása, a könyörtelensége, az a képessége, hogy hűséget inspiráljon, a tehetetlen hatalommal szembeni megvetése, és a saját sorsába vetett megingathatatlan hite.
A kalózok, csakúgy, mint később a római szenátus, végzetesen alábecsülték a „kedves és vidám külső” alatt rejlő embert, és a legmagasabb árat fizették érte. A kalózok az életükkel, a köztársaságpártiak a kormányukkal… és végül szintén az életükkel fizettek. Ez a történet nem csupán egy kalandmese; ez a Római Köztársaság bukásának és a császárság felemelkedésének a prológusa.
A történet végső jelentősége abban rejlik, hogy Caesar forradalmi kihívását a köztársasági renddel szemben egy könnyen érthető, hősies formában tálalja. Az illegális, törvényen kívüli tettei – a magánflotta felállítása, a foglyok tárgyalás nélküli kivégzése – szükségesnek és igazságosnak vannak beállítva. A történet arra készteti a hallgatóságot, hogy szurkoljon a törvényszegő hősnek, mert ő egy általánosan megvetett ellenséggel (a kalózokkal) és egy korrupt, tehetetlen hivatalnokkal (Juncusszal) szemben cselekszik. Ez egy erőteljes precedenst teremt a köztudatban. Hiszen ha Caesarnak igaza volt, amikor a törvényt megszegve leszámolt a kalózokkal, akkor talán akkor is igaza lesz, amikor a törvényt (azaz a szenátust) megszegve leszámol a Rómában lévő „kalózokkal” és korrupt hivatalnokokkal? A kalózok története a caesari politikai program tökéletes igazolása. Egy egyszerű leckét tanít: amikor a rendszer elromlott, egy nagy embernek ki kell lépnie belőle, hogy megjavítsa. Ez az az alapmítosz, amely segít megérteni nemcsak azt, hogy ki volt Caesar, hanem azt is, hogy miért volt annyi római hajlandó követni őt, amikor végül elhatározta, hogy a kocka el van vetve, és Róma ellen vonul.
