Általánosságban elmondható, hogy a régi időkről szóló szépirodalom többnyire romantizálja a középkort – még a filmekben is minden szép és tiszta.
Röviden persze minden ennek az ellenkezője volt – az emberek személyes higiéniája nagyon rossz volt. És bár a nőknek mégis sikerült valahogy „törődniük” magukkal, meglehetősen furcsa módokon tették mindezt.
Toalett és bili
Akkoriban a „toalett” szó mást jelentett: a mosakodást, a fogmosást. A gazdag házakban volt ugyan mosdószoba, de illemhelynek nyoma sem volt. A (városi) emberek a dolgukat bilibe végezték. Európában nem volt csatornázás, ezért a bilik tartalmát egyenesen az ablakból öntötték ki az utcára. Angliában közben még azt is kiabálták, hogy „gardy-loo”, ami annyit tesz, „vigyázz!” – és cseppet sem szégyellték magukat, hiszen ez mindennapos dolognak számított.
Akik megengedhették maguknak, hogy cselédeket tartsanak, még egyszerűbben megoldották: elvégezték a dolgukat a padlón, a szolgák pedig feltakarítottak utánuk. Röviden, a palotákban iszonyatos bűz terjengett, amit mindenki eltűrt.
Azok a gazdagok pedig, akiknek több kastélyuk is volt, megtehették, hogy időnként lakhelyet váltsanak. Amikor a levegő már teljesen elviselhetetlenné vált, a francia királyok a kíséretükkel együtt átköltöztek egy másik rezidenciára, amíg a régit a cselédség kitakarította, felmosta és alaposan kiszellőztette.
A papír már régen megjelent – még a VI. században, Kínában. Ott azóta is kis, rizspapírból készült négyzeteket használtak erre a célra. Európában azonban ezt undorító dolognak tartották. A gazdagoknak volt egy eszköze, az úgynevezett „gomph-pálca” – egy pálcikára erősített szivacs. Ezt a megoldást a rómaiaktól vették át. A szegényeknek azonban nem volt részük ilyen luxusban, ezért mindennel megtörölték magukat, amit csak találtak: kövekkel, szalmával, levelekkel, sőt, még mohával is.
Fürdés és fürdők
Európa egészen a XX. századig mosdatlan volt – nem szerettek fürdeni, mert azt rossz ómennek tartották. A történelem feljegyzett olyan eseteket, amikor királyok életükben mindössze háromszor fürödtek: születésük után, az esküvőjük előtt, és haláluk után mosták le őket. A fürdők nem voltak népszerűek Európában, ezért az embertömeg a mai mércével mérve elviselhetetlen bűzt árasztott.
Kár, hogy az ókori Róma fürdőkultúráját az európaiak nem vették át. Persze nem mindenki volt ilyen. A skandinávok például kifejezetten tiszták voltak – gyakran fürödtek, hogy ezzel elnyerjék a szellemek és istenek jóindulatát. A szerzetesek számára a mosakodás a spirituális gyakorlatok részét képezte. A gazdagok vettek ugyan fürdőt, de ők sem túl gyakran. Előfordult, hogy az egész család ugyanabban a vízben mosdott, és aki a sor végére került, annak jutott az összes kosz…
A szegények többnyire csak a meleg évszakban fürödtek a folyókban és tavakban. Télen viszont akár fél évig sem mosakodtak, mert a házakban hideg volt, a kályhafűtés pedig nem volt elég az épületek felfűtéséhez, így a fürdés szóba sem jöhetett. Ráadásul a középkori városokban nehéz volt vízhez jutni. Az ivóvizet vízhordók szállították, és sajnálták azt mosakodásra pazarolni.
Szappan és fogmosás
Természetesen olyan szappan, mint manapság, akkoriban nem létezett. A szappanos hatás eléréséhez az emberek hamut használtak zsírral vagy olajjal keverve, és néha meszet is adtak hozzá a fehérítés érdekében. Az illat kedvéért időnként gyógynövényeket vagy virágokat kevertek bele, és az egészből egyfajta pogácsát formáztak. Az egyszerű emberek lúgot használtak – a szappan nagyon durva volt, és ha valaki túl erősen dörzsölte vele a kezét, könnyen lehorzsolhatta a bőrét.
Fogkefe helyett egy hegyes végű fapálcikát, afféle fogpiszkálót használtak, vagy egy szövetdarabot, amibe mészkövet csomagoltak, majd azt rágcsálták. A fogmosást Európában évszázadokon keresztül illetlen dolognak tartották, ezért az úriembereknek és hölgyeknek 30 éves korukra általában már elrohadtak a fogaik.
A gazdagok odáig is elmentek, hogy megvásárolták a szegények egészséges fogait, hogy aztán valahogy a saját csonkjaikhoz rögzítsék azokat. A középkorban a fogorvosok azonnal kihúzták a fogakat – érthető módon nem volt mivel kezelni őket, ráadásul a fájdalom is szörnyű volt. Csak a XVII. század hozott egy könyvet az európaiaknak a fogápolásról, amelyben a fogszuvasodást „fogféregnek” nevezték. A mai fogkefékhez hasonló eszközöket az 1780-as évektől kezdték gyártani.
Védekezés a nemi betegségek ellen
A szifilisz 1492-ben jelent meg Európában – Kolumbusz tengerészei hozták be Amerikából. A betegség rövid időn belül Európa minden országában elterjedt. Az orvosok tudták, hogy a kór nemi úton terjed, ezért elkezdtek megoldásokat keresni az emberek egészségének megőrzésére
Több kísérlet is történt fogamzásgátló eszközök kifejlesztésére: a legrégebbi (ásatások során talált) darabok vékony bőrből vagy állati belekből készültek. A Dudley-kastély emésztőgödrében például találtak ilyen, a XVII. századból származó eszközöket, amelyeket a királyi őrség katonái viseltek – vélhetően azért, hogy elkerüljenek valamilyen kellemetlen betegséget.
Tamponok és betétek
A menstruáció természetesen egyidős a világgal. A nők ezért különféle eszközöket találtak ki, hogy ne szennyezzék be a ruhájukat a nehéz napokon. Az egyiptomi nők fapálcikákból készítettek tamponokat, amelyeket papirusszal tekertek körbe. A római nők gyapotot hajtogattak több rétegbe.
A középkori Európában a hölgyek a szoknyájuk derekához szövetdarabokat tűztek, amelyek a váladék felfogására szolgáltak. Akkoriban a bugyi és a pantalló még nem terjedt el. Ezeket a szövetdarabokat naponta többször is cserélni kellett, különben összepiszkolták a ruhát. Érdekes, hogy ez egészen a XX. század elejéig így volt. Csak az első világháború alatt talált egy leleményes ápolónő logikus felhasználási módot a sebészeti gézlapok számára. Azóta a nőknek szánt higiéniai betétek gyártása folyamatosan tökéletesedik.
Nem kívánt terhesség és abortusz
Hogy elkerüljék a teherbeesést, a nők „fogamzásgátló betéteket” hordtak: egy szivacsos anyagot helyeztek a méhszájhoz. Ez természetesen nagyon kellemetlen volt, és ha fertőzést okozott, a következmények végzetesek is lehettek. A végeláthatatlan szülésekbe belefáradt asszonyok „szenvedélyölőket” is adtak a férjüknek, amelyek különféle növények voltak, például koriander, saláta, beléndek, sőt, póréhagyma. Igaz, ez valószínűleg nem sokat segített.
Az abortusztól sem riadtak vissza, ha ezzel elkerülhettek egy újabb szülést. A nők maguk végezték el a beavatkozást. Éles tárgyakat használtak, például kötőtűt vagy orsót, illetve mérgeket vettek be, mint a glicerin, a jód vagy a higany (utóbbit egyenesen a méhbe juttatták). Természetesen ennek következtében gyakran nemcsak a magzat, hanem maga a nő is belehalt.
Egyszóval, rémálom, ami akkoriban ment… miközben ezt a cikket írtuk, magunk elé képzeltük az egészet, és egyszerűen elszörnyedtünk. És hálát adtunk az égnek, hogy egy olyan korban élhetünk, amikor minden kéznél van, és akár tízpercenként is lezuhanyozhatunk.
