Üvegpestis: egy furcsa jelenség, amitől a középkorban tartottak, mint a tűztől, bár csak 3 emberéletet követelt

Manapság gyakran elcsodálkozunk, mikor hallunk róla, hogy az Egyesült Arab Emírségekben például a tolvajoknak levágják a kezét a lopásért. A nemi erőszaktevőknek Dubajban szintén levágnak valamit, csak nem a kezüket.

Afganisztánban egy erőteljesebb sértésért könnyen lefejezés járhat. ,,Micsoda borzalom, hát hogy lehet így élni?” – kérdezhetjük.

Ha azonban beletekintünk egy kicsit a múltba, hamar rájövünk, hogy Európában sem volt sokkal „vidámabb” az élet nem hogy a középkorban, de még a felvilágosultabb újkorban sem. Ha túl szépnek születtél, és a szomszédasszony megirigyelte, máris máglyán égethettek el.

Ha úgy döntöttél, hogy fogsz egy nyulat az erdőben, könnyen börtönbe kerülhettél 5 évre a vadászterületek megrongálásáért. Mindenki elkapta a pestist, te viszont nem, mert kezet mostál és nem ittad meg a piszkos vizet – a szomszédok feljelenthettek, hogy varázsló vagy, és ismét máglya általi halálra ítélhettek.

Apropó, pestis.

Elég vacak egy betegség volt. Senki sem tudta, honnan jött, miért jött, a lakosság találgatott, hogy ez a szaracénok mesterkedése, isteni büntetés, stb. Ennek következtében a máglyák irigylésre méltó gyakorisággal lobbantak fel a városi főtereken.

Arra pedig, hogy netalántán gyakrabban kellene mosakodni, vagy esetleg nem kezet fogni mindenféle szembejövő jöttmenttel, még senki sem gondolt akkoriban. Így aztán ez a kellemetlen dolog kábé Európa felét kiirtotta. Az emberek tehát teljesen jogosan féltek tőle – mondhatni.

De volt az öreg Európában egy másik betegség is, amitől még jobban féltek, mint a szokásos pestistől. A tífuszról, a vérhasról vagy a mosatlan gyümölcsöktől eredő hétköznapi hasmenésről nem is beszélve – ezek csak gyerekjátékok voltak abban az időben, bár szó mi szó, ezek sem segítették előre az európai népességnövekedést.

Ezt a rettegett betegséget üvegpestisnek hívták.

És még csak nem is az emberek betegedtek meg benne.

Ráadásul összesen csak 3 emberéletet követelt. HÁRMAT!!!!!

Ez még a statisztikai hibánál is kevesebb.

De mindenről szép sorjában.

A XV. században Európában fellendült az üveggyártás. Míg korábban Velencéből, Ázsiából, Keletről hozták, addig a tizenötödik század környékén az európaiak végre elkezdtek többé-kevésbé normális üveget előállítani. Azonnal megjelentek a mesterek, akik elkezdtek specializálódni és „különleges” edényeket gyártani a legtehetősebb társadalmi rétegnek.

Vagyis a hétköznapi embernek egyszerű átlátszó vagy zavaros üveg járt, a nemeseknek, gazdagoknak, papoknak, és főleg a királyoknak és nagy feudális uraknak azonban ez az üveg nem volt megfelelő. Számukra különleges edényeket készítettek, vagy színes művészi üvegből, vagy ólom-oxiddal derített üvegből.

Az üveg akkoriban nem volt olcsó mulatság, nemcsak azért, mert maguk az üvegfúvók így akarták, hanem az „import alkatrészek” miatt is. A színes művészi üveget fémek oxidjaival és sóival, különböző pigmentekkel festették, amelyeket az üvegfúvók vagy maguk állítottak elő, vagy máshol vásároltak meg a kémikusoktól, alkimistáktól.

Az alkimisták ekkoriban leginkább kémiai festékek és egyéb vegyszerek eladásával keresték a kenyerüket. Bár az inkvizíció állandó támadásai miatt nagyon nem volt könnyű dolguk. Így aztán az áraikat is rendesen megemelték!

Ráadásul a színes üveg akkoriban szimpla kísérletezés volt. Az üvegfúvó nem tudta 100%-ig biztosan, hogy mi fog kisülni belőle, a szervetlen kémia tankönyvei pedig akkoriban még nem léteztek, ezért mindent a hasukra ütve csináltak. És ha valami sikerült, akkor elsőként a királyhoz vagy a helyi földesúrhoz vitték az elkészült dolgot:

• Nézd csak meg, királyuram, mit alkottunk!

Nos, a királyok pedig vagy megvették nagyon sok pénzért, vagy elvették erőszakkal. Néha talán máshogy, például barterben fizették ki a mestert.

Különösen az irizáló, piros, bíbor, narancssárga, élénksárga, kék üveget becsülték nagyra. Ilyen edényeket kizárólag a királyoknak ajándékoztak. Ezért azok a gazdag emberek, aki titokban úgy döntöttek, hogy beszereznek egy ilyen csinos kis üveget, a fejüket kockáztatták a konokságukért.

Mert nem illett a státuszához a holmi!

És itt érkezünk el magához a betegséghez. A helyzet ugyanis az, hogy néhány év elteltével a drága „királyi” üvegből készült tárgyak olykor hirtelen elkezdtek elhalványulni. Az élénk, telített vörös szín helyett az üveg: először zavarossá, aztán piszkossá vált, majd telített tejszerű árnyalatot kapott, enyhe gyűrődési hatással, mint a krakkolt lakk.

És ezt a szennyeződést sem a középkori mosogatószer, sem a homok, sem a szappan, sem a lúg, sem semmi más nem tudta eltávolítani!

Az utolsó, 4. szakaszban az üveg apró hálóba kezdett repedezni, ebben a hálóban pedig kellemetlen mikrobák telepedtek meg, amelyek a hálót színesebbé tették: néha zölddé, néha szürkévé, vagy egyszerűen zavarossá, barnává. Vagyis összességében ezek a nagyon drága és szép dolgok elképzelhetetlen szörnyeteggé változtak.

Az üvegfúvók ezt nem tudták megmagyarázni. Viszont remekül meg tudták magyarázni az inkvizíció emberei, akik a szomorú uralkodónak azt adagolták be, hogy ez valószínűleg rossz előjel. Az edény ugyanis nem véletlenül készült pirosra, ez a királyi hatalom tisztaságának a tükörképe, ha pedig ez elhalványult, akkor hamarosan nagy baj várható.

Ezért féltek az üvegpestistől úgy az emberek, mint a tűztől, mivel az az egész államra kiterjedő nagy problémákat vetített előre. Természetesen az inkvizíció véleménye szerint, hogy ez ne történhessen meg, valakit el kellett gyorsan égetni. A király nem volt opció, ezért a végén általában az az üvegfúvó mesterember járt pórul, akinek a keze alól a hibás edény került ki.

Összességében tehát az edény „megbetegedett”, a király félt, a mestert pedig kivégezték a máglyán. És mindenki (természetesen a mester kivételével) örült, hogy nagyon könnyen megúszta, és időben bebiztosította magát.

Az európai üvegfúvás teljes története során összesen 3 üvegkészítő mestert végeztek ki. A boszorkányokhoz, varázslókhoz és alkimistákhoz képest ez elvileg nem is olyan sok. De ez a mennyiség is éppen elég volt ahhoz, hogy a mesterek gondosabban álljanak hozzá a „királyi üveg” elkészítéséhez.