Ezzel a közmondással lehetne talán legjobban jellemezni a parányi szigetállam, Nauru rövid történetét. A Föld legkisebb független köztársasága és főváros nélküli országa 50 évvel ezelőtt a bolygó három leggazdagabb állama közé tartozott.
A lakói dúskáltak a pénzben, Kínából hozattak maguknak cselédeket, méregdrága sportautókat vettek, 1000 kilométert repültek Ausztráliába egy-egy hétvégére, és a boltokban nem kérték a visszajárót. Most pedig nemzetközi segélyekből tengődnek, a tétlenségtől és az elhízástól szenvednek, és nem tudják, hová tegyék a feleslegessé vált, rozsdásodó autókból álló ócskavashalmokat.
Nauru története érdekes és tanulságos: ez történik azokkal, akik nem tudják, hogyan bánjanak a nyakukba szakadt gazdagsággal. Figyelemre méltó, hogy Nauru esetében ez a gazdagság szó szerint az égből pottyant, ugyanis a Csendes-óceán parányi országának felvirágzását a madaraknak, pontosabban az ürüléküknek köszönhették, amely aranyat ért a szigetnek.
Nauru szigetének területe mindössze 21 négyzetkilométer.
A madarak által teremtett sziget
Évmilliókkal ezelőtt, a Csendes-óceán kellős közepén, tektonikus mozgások hatására korallok emelkedtek ki a vízből, egy sűrű, vízzáró falat alkotva. Az így keletkezett képződmény még nem volt sziget, de azzá vált, miután az évezredek során a szél apránként földdel takarta be a csipkézett felszínt. A kiszáradt, fogazott korallsziklák által határolt földdarabot aztán megkedvelték a madarak. Tonnányi ürüléket hagytak maguk után, ami rétegről rétegre beborította a szigetet, míg végül teljesen maga alá temette az éles sziklacsúcsokat.
Ezt követően a madarak elpártoltak a szigetecskétől, de a polinézeknek megtetszett, és letelepedtek a partjain. A terület közepén felhalmozódott több millió tonna guanóval (madárürülék) az őslakosok nem is törődtek, és nem is sejtették, micsoda gazdagságot rejt a sziget, amelyet ők maguk Naurunak neveztek el, ami annyit tesz: „a partra megyek”.
A helyi geológiai kincs nem más, mint a foszfát, amelyet a vegyipar műtrágyák előállítására használ. A világ legnagyobb természetes lelőhelyei Marokkóban, Kínában, Oroszországban és Brazíliában vannak. És Naurun. Pontosabban, ott voltak, ugyanis 50 év alatt az utolsó szemig mindent kitermeltek a szigetről. A bolygó legapróbb szigetállamának tündöklése és későbbi mélyszegénysége éppen ennek a kincsnek a kiaknázásához kötődik.
Milliárdok a madárürülékből
Naurut a 18. század végén az angolok fedezték fel, de 1888-ban a németek szerezték meg elsőként. Ők jöttek rá, hogy a sziget közepén emelkedő, mandulafenyőkkel és csavarpálmákkal (pandanus) benőtt, 30 méter magas domb valójában egyetlen hatalmas foszfáttömb. Nem volt más dolguk, mint markolókkal kitermelni, dömperekre rakodni és hazaszállítani Európába. A németek így is tettek, és egészen 1914-ig, az első világháború miatti elvesztéséig bányászták a lelőhelyet.
Naurut ekkor Ausztrália hódította el, amely megörökölte a markolókat, a dömpereket és a kiapadhatatlannak tűnő foszfátkészletet. Gőzerővel bányászták, de az csak nem akart elfogyni. 1942-ben Japán váltotta Ausztráliát, majd miután a japánokat kiverték, a sziget ismét ausztrál fennhatóság alá került, és ez így is maradt egészen Nauru 1968-as függetlenné válásáig.
Maga a sziget, mint földrajzi egység szempontjából semmi sem változott – a foszfátot ugyanúgy termelték ki, ahogy korábban. Az ausztrálok sem távoztak Naururól. Azonban a foszfát eladásából származó bevétel egy része most már közvetlenül az újdonsült köztársaság kincstárába vándorolt, amelynek vezetői kissé megzavarodtak a nyakukba szakadt gazdagságtól. Őszintén szólva fogalmuk sem volt, mit kezdjenek a pénzzel. Egy alig 6000 fős lakosságú, apró szigeten nem lehetett korrupciót kiépíteni – mindenki mindenkit látott. Kórház és iskola már volt – hála az ausztráloknak. Két út maradt: vagy szétosztják a pénzt a lakosok között, vagy tartalékot képeznek a jövőre.
Nauru kormánya úgy döntött, mindkét úton elindul egyszerre. A „helikopterpénz” osztogatása remekül működött, és néhány év leforgása alatt a helyi lakosság élete valóságos tündérmesévé változott. Azok az emberek, akik nem is olyan régen még rönkből és ágakból összetákolt kunyhókban éltek, kényelmes házakat építettek, Indonéziából és Kínából hívtak cselédeket, Délkelet-Ázsiába és Ausztráliába repkedtek nyaralni, és felvásárolták a méregdrága műszaki cikkeket és autókat, amelyeket óceánjáró teherhajókkal szállítottak a szigetre. Nem számított, hogy az egyetlen aszfaltozott út mindössze 35 kilométer hosszan futott körbe a parton. Az sem számított, hogy az autókkal lényegében nem volt hová menni, mivel az élet a sziget délnyugati részére koncentrálódott, a többi területet pedig a markolók kíméletlenül feltúrták. Mindez lényegtelen volt, a fő a státusz és a gazdagság fitogtatása volt, bár igazából nem is nagyon volt kinek.
Míg a lakosság jólétével minden a legnagyobb rendben volt, addig a nemzeti tartalékalappal már nem mentek ilyen jól a dolgok Nauru vezetői számára. Befektetési szakemberek híján a pénzt kétes alapokba fektették, amelyek sorra bedőltek, a foszfátból származó vagyont porrá változtatva. Világos terv nélkül a kormány egyik végletből a másikba esett: hol saját légitársaságot alapított, amelynek gépei üresen közlekedtek, hol pedig megbízhatatlan ingatlanfejlesztőktől vásárolt fel szállodákat Ázsiában. Sőt, még a művészetekbe is fektettek, olyan drága projekteket finanszírozva, mint például egy Leonardo da Vinci magánéletéről szóló olasz musical, ami hatalmasat bukott.
Mindez oda vezetett, hogy a helyi „stabilizációs alap” szinte felfoghatatlan módon az 1980-as 3 milliárd dollárról 1995-re 140 millió dollárra apadt.
Mi történik, ha elfogy a pénz?
Hamarosan hozzá is kellett nyúlniuk a tartalékhoz. Az elmúlt évezred végén bekövetkezett az elkerülhetetlen: a foszfátkészletek kimerültek a szigeten. A szigetet szó szerint a földig letarolták, és területének 70%-a egy élettelen, megkövesedett korallokból álló, éles csúcsokkal teli labirintussá változott. A kormány először úgy döntött, hogy a maradék tartalékot a terület rekultivációjára fordítja – termőföldet hozat és növényeket ültet. De aztán meggondolták magukat a „ha már lúd, legyen kövér!” elv alapján, és elkezdték felélni a megmaradt pénzt. Mindezt szó szerint, ugyanis az ország Polinézia legnagyobb élelmiszer-importőrévé vált. Emellett a pénz a felduzzasztott hivatali apparátus fenntartására ment el, amelynek a bőség éveiben teremtettek rengeteg állást.
De a pénzesláda végül teljesen kiürült, és az állam előtt világosan ott állt a kérdés: „miből fogunk megélni?” Nauru vezetése ezt eredeti módon oldotta meg: pert indított Ausztrália ellen, amiért a gyarmati időkben a foszfátbányászattal ökológiai és természeti károkat okozott. Nem számított, hogy a szigetet valójában már a modern korban változtatták „holdbéli tájjá”, a lényeg az volt, hogy valamennyi pénzt kicsikarjanak Ausztráliából.
Sikerült is pénzt szerezniük, amit aztán ugyanolyan gyorsan feléltek. Ekkor a vezetők kitalálták, hogy Naurut adóparadicsommá, egyfajta pénzügyi szemétlerakóvá teszik, ahol bármilyen pénzügyi intézményt be lehetett jegyezni. A sziget hamar a kétes eredetű pénzeket tisztára mosók paradicsomává vált. A 2001-es terrortámadások után azonban az amerikaiak követelték az ilyen tevékenységek beszüntetését. A helyzetet mérlegelve Nauru kormánya beleegyezett – cserébe persze amerikai segélyt kapott.
Nauru nem feledkezett meg a „fejőstehenéről”, Ausztráliáról sem. A kártérítés kifizetése után az ausztrálok humanitárius segély formájában élelemmel, ivóvízzel és üzemanyaggal kezdték ellátni a szigetet. A naurui vezetés felajánlotta, hogy tábort hoznak létre a területükön az Ausztráliába tartó illegális bevándorlók számára. Ezért a szigetállam rendszeres fizetséget kapott, amivel valahogy sikerült a felszínen maradniuk.
És persze hogyan is maradhatna ki a csendes-óceáni miniállamok kedvenc játéka: a diplomáciai elismerés ide-oda kapcsolgatása a Kínai Népköztársaság és Tajvan között? Mindkét rivális ország bőkezűen megjutalmazza azokat az óceáni „törpéket”, amelyek meghozzák a „helyes döntést”.
Így miután Nauru pénzt kapott Kínától, meggondolta magát és elismerte Tajvant. Miután pedig az onnan kapott „prémiumot” is felélték, ismét Kína felé fordultak. Ez a politikai játék annyira megtetszett Nauru diplomatáinak, hogy az ENSZ-beli szavazatukkal is elkezdtek üzletelni. 2009-ben a köztársaság a világ negyedik államaként ismerte el Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét. A döntés pénzügyi hátteréről szóló pletykákat most nem részletezzük, de tény, hogy Oroszország és Nauru vízummentességet kötött, így az orosz turistáknak elég az útlevelüket felmutatniuk a naurui határon.
Nyomor és közöny
Csakhogy a turisták nem özönlenek Naurura. Sem Oroszországból, sem máshonnan a világból. Az ország, amely a foszfátból származó pénzből egy színvonalas üdülőhelyet hozhatott volna létre, továbbra is önmagát emészti fel, és láthatóan egyáltalán nem érdekli a turizmus. A szigeten a legalapvetőbb feltételek is alig adottak a látogatóknak, és őszintén szólva nincs is mit nézni. A növényzet a terület mindössze 30%-án maradt meg, a part borzasztóan szemetes, kiépített strandok nincsenek, és a látnivalók legfeljebb négy órára kötik le az embert.
De akkor miből él most Nauru? Humanitárius segélyekből, a területi vizein való halászati jogok eladásából és – a foszfátból. Még mindig termelik ki, bár összehasonlíthatatlanul kisebb mennyiségben. Hét évvel ezelőtt például az elnöki palota zöld pázsitja alatt is foszfátot találtak, amit azonnal fel is ástak. Az ország lakossága (11 ezer fő) szinte egyáltalán nem dolgozik, cserébe viszont a világ legelhízottabb nemzetének számít (Nauru vezeti a cukorbetegek arányát tekintő világranglistát). Ez már-már örökletes probléma – köszönhetően a 80-as években tonnaszámra behozott konzerveknek.
Az egészségügyi problémákat egy másik rekord is súlyosbítja: Nauru a világ „leginkább dohányzó” országa. Itt a lakosság 58%-a cigarettázik. Ami pedig különösen szokatlan, hogy a dohányzó nők aránya valamivel még magasabb is, mint a férfiaké.
A nauruiak még emlékeznek a múlt század 70-es és 80-as éveinek boldog időszakára, de cseppet sem bánkódnak az elveszett gazdagság miatt. Ez sok polinéz nép (és nem csak az ő) sajátossága: a mának élnek, és még a legkilátástalanabb nyomorból is képesek apró örömöket kicsikarni. A világ többi része számára pedig ennek a begyógyíthatatlan sebeket viselő kis szigetnek a története örök példaként szolgál arra, hogyan tehet tönkre egy egész országot a kapzsiság és a hozzá nem értés.
