Lucy észrevette, hogy a madame a miniszterelnök úrral szemezett a vacsorán, de másba igazán nem volt mibe belefáradnia. Hiszen ők öltöztették fel és vetkőztették le, ők tálalták az ebédet, ő pedig csak ült az asztalnál, mosolygott, sőt még táncolt is.
Ugyan már! Mitől fáradt volna el? Hiszen nem kelt pirkadatkor, mint ők, nem görnyesztette a hátát, nem rázta a paplanokat és a lepedőket, nem mosott és nem vasalt, nem stoppolt és nem tisztította a bútorokat, nem fényesítette az ezüstöt…
Egy grófnő, hercegné, vagy akár egy gazdag kereskedő felesége sem járt gyárba, nem állt a gépsor mellett, nem főzött magára és nem takarította ki a házat. Ennek ellenére a napja kora reggeltől késő estig tele volt feladatokkal, melyek olykor rendkívül fárasztóak voltak.
De mégis, mivel foglalkozik egy úrnő egy nagy házban?
Egy kastély, egy birtok vagy egy ház úrnőjét leginkább talán egy hatékony menedzserhez lehetne hasonlítani. Ha jól választotta meg a személyzetet, megszervezte a munkát és a beszerzést (miután gondosan kiválasztotta a minőségi élelmiszer-, virág-, szövet- és minden egyéb szükséges dolog beszállítóját), ha képes volt követni a kiadásokat és a bevételeket, időben észrevette a legapróbb fennakadásokat is a háztartás működésében, és úgy tudott dorgálni vagy dicsérni, hogy senki ne sértődjön meg, de ne is bízza el magát – nos, egy ilyen háziasszony otthonában úgy tűnhetett, minden megy magától, az ő beavatkozása nélkül.
Ez a látszólagos könnyedség azonban az úrnő szerteágazó feladatainak elvégzése árán valósult meg. A lányokat már gyermekkoruktól kezdve a háztartás vezetésére tanították. Annak ismeretétől kezdve, hogy miként kell elkészíteni egy tojást, mennyibe kerül és hogyan kerül az asztalra, egészen a szolgálók és a személyzet irányításáig.
Minél nagyobb volt a ház és a gazdaság, minél gazdagabb a család, annál több volt a gond. Egy grófnő persze nem fogja személyesen számon tartani, hány tojást vettek, fogyasztottak el és mennyit fizettek érte – erre ott volt a külön megbízott személy, a házvezetőnő –, de a hónap végén biztosan elkérte az elszámolási könyvet és összevetette a számlákat. Ilyenkor meglepődhetett a túlköltekezésen, vagy épp megörülhetett a megtakarításnak.
Egy jó háziasszony másik fontos feladata a rendezvényszervezés volt. Kerti parti, vadászat, bankett, bál, ünnepi est – mindennek elsőrangúnak kellett lennie, és a szervezés minden gondja az ő vállát nyomta. Milyen virágok, falatkák, italok és szórakozás legyen, milyen zene szóljon, hogyan ültesse le a vendégeket – ezernyi kérdés, amit a rendezvény előtt és közben meg kellett oldania. Hiszen egy jó háziasszonynak mindenre gondolnia kellett.
Mindez persze akkor, ha volt elég pénz. Ám ha a család szűkölködött, éppen az asszony kényszerült arra, hogy leleményesen próbálja meg kigazdálkodni a pénzt, és azon törje a fejét, min lehetne még spórolni, hogy ki tudja fizetni a lakbért, a sonkát, a bort, rendezni tudja a férje számláit, és tanítót fogadhasson a gyerekek mellé.
Azonban egy nő világa nem merült ki a háztartásban. A társadalom által elvárt kötelezettségeken – a különböző eseményeken való megjelenésen, a kapcsolatápoláson és egyebeken – túl (hiszen tagadhatatlan, mennyi energiát követel a diplomácia és a kommunikáció; sokak számára ismerős lehet a teljes kimerültség, amit egy nagyobb társasággal való beszélgetés után érez az ember) a nőknek voltak személyes szenvedélyeik is, amiket ma hobbinak neveznénk. Zeneórák, rajzleckék, színházlátogatások.
A szabadidő jelentős részét a jótékonykodás tette ki. A hölgyek körében egyenesen illetlenségnek számított, ha nem segítettek azoknak, akiknek kevesebb szerencse jutott. Voltak, akik beteg gyermekekkel, mások árvaházakkal, megint mások idősekkel vagy özvegyekkel foglalkoztak, de a jótékonysági szervezetek és pártfogói hálózatok valósággal beszőtték a nagyobb városokat és a grófságokat. Ez egyformán igaz volt egész Európára.
A 19. század végén a nők tömegesen kezdtek el irgalmas nővérnek tanulni, és ezen a pályán már valóban komoly fizikai munkával és megerőltetéssel kellett szembenézniük.
De még ha akadt is egy szabad este, amikor nem kellett sehova menni és vendégeket sem kellett várni, amikor már minden teendőt elvégeztek, a számlákat ellenőrizték, a gyerekek pedig vidáman zongoráztak vagy a kertben játszottak, akkor sem volt szokás tétlenül ülni. Ilyenkor előkerült a kézimunkáskosár, és az asszonyok kötni, hímezni vagy varrni kezdtek. Mert egy úrinőnek nem illett lustálkodnia.
És mindez még csak azokról a nőkről szól, akik úgymond „otthon ültek és a szalon díszeként szolgáltak”. Pedig nem volt ritka, hogy a kezükbe vették a családi vállalkozás, az üzlet, egy gyár vagy más vállalatok irányítását is.
Úgyhogy egy úrnőnek bizony minden joga megvolt ahhoz, hogy elfáradjon. Igaz, jóval több lehetősége volt arra, hogy az ágyában pihenjen – érthető tehát, hogy a szobalányok mért voltak irigyek.
