Ez azt jelentette, hogy a harcosnak vagy élve kell hazatérnie, a pajzsát a kezében tartva, vagy holtan – ilyenkor a társai a pajzsán hozták haza.
Ha viszont egy spártai pajzs nélkül tért vissza, mindenki tudta, hogy gyávának bizonyult, mert menekülés közben eldobta a felszerelése legnehezebb darabját. Lakedaimón végletekig militarizált társadalmában ennek megfelelően is bántak vele. Aki ezt a saját bőrén tapasztalta, hamar rájött, hogy sokkal jobb lett volna elesni a csatában.
Spárta egész történelme során egyetlen egyszer kényszerült arra, hogy feladja a harcias és hajlíthatatlan ősei által szentesített szokásokat. A Kr. e. 371-es leuktrai csatában a thébai hadvezér, Epameinondasz sikeresen alkalmazott egy taktikát a világ egyetlen hivatásos hadserege ellen.
Kleombrotosz király elesett, a kísérete pedig elmenekült – a törvények szerint ezeket a harcosokat meg kellett volna fosztani minden polgári joguktól. Ám figyelembe véve, hogy aznap Lakedaimón férfi lakosságának 90%-a ott volt a csatamezőn és pánikba esett, lehetetlen lett volna új sereget toborozni, ha mindenkit megbüntetnek. Ezért a következő király, II. Ageszipolisz úgy döntött, hogy „azon a napon a törvények aludtak”. Ezzel lehetőséget adott honfitársainak a rehabilitációra.
De Leónidasz és a görög-perzsa háborúk idején Spárta még túl büszke és kemény volt ahhoz, hogy a szükség miatt semmibe vegye az apák és nagyapák szokásait. Vajon mit tettek azzal az egyetlen harcossal, aki túlélte a thermopülai csatát?
Mindenki emlékszik rá, hogy ez a csata több napig tartott, és több szakaszból állt. Egy ponton a spártai király hazaküldte a fősereget, és csak egy viszonylag kis utóvédet hagyott hátra a perzsák ellen. Emellett két harcosát, Eurütoszt és Arisztodémoszt elküldte pihenni egy közeli faluba.
Ők már túl voltak az első összecsapáson, ami után véletlenül nadragulyát ettek, mert a sötétben összekeverték az áfonyával. Ez egy erősen mérgező növény, ami nagy dózisban üldözési mániát, önkívületet és hallucinációkat okoz. A srácok persze nagy butaságot csináltak, de a további viselkedésükért nem ítélném el őket – mindannyiunk szervezete másként reagál az ilyesmire.
A kortársak azonban másképp vélekedtek. Különösen azért, mert a két harcos a későbbiekben teljesen ellentétesen cselekedett. Eurütosz megparancsolta a helótáinak, hogy segítsenek ráadni a páncélját, és vezessék ki a csatatérre. Ott belevetette magát a küzdelem sűrűjébe, ahol hősi halált halt – bár lehet, hogy a „zöld manók” végeztek vele a képzeletében. Arisztodémosz viszont képtelen volt harcolni, és reggelig színes hallucinációk világában bolyongott. Amikor mindennek vége lett, nem maradt más választása, mint visszatérni Spártába.
A problémát, amivel szembesült, maga a „történelem atyja”, Hérodotosz írta le. Úgy vélte, ha ő lett volna az egyetlen, akit betegség miatt hazaküldenek, a honfitársainak nem lett volna semmi kifogásuk. Ugyanígy az sem háborította volna fel őket, ha Arisztodémosz és Eurütosz együtt „lógtak volna meg”. De mivel az egyik a hősi halált választotta, a másik pedig – még ha betegség miatt is – elkerülte az ütközetet, a spártaiak felháborodtak.
Kegyetlen kor, kegyetlen szívek – nehéz mást várni egy olyan társadalomtól, ahol mindenki harcol. Különösen, hogy ebben az esetben a spártaiak teljesen tudatosan meneteltek a halálba. A Perzsia elleni nagy háború előtt megkérdezték a delphoi jósdát, hogy Spárta megmenekül-e. A püthia általában végtelenül ködösen fogalmazott.
Ezúttal azonban a válasza mindenki számára egyértelmű volt. A spártaiaknak ezt mondta: „Vagy elpusztul a város, vagy elpusztul az oroszlánkölyök”. Emlékeztetőül: a Leónidasz név görögül azt jelenti: „oroszlánkölyök” (szó szerint: „az oroszlán fia”). A király személyes testőrsége osztozni akart vezérével abban a dicsőségben, hogy Spártáért halhatnak meg. Így amikor Arisztodémosz hazatért, finoman szólva sem fogadták megértéssel.
Nem végezték ki, elvégre volt igazolása. De a következő évben a szerencsétlen flótás rosszabbul élt, mint az utolsó helóta. Teljes megvetés, a barátok és rokonok levegőnek nézték, mindenki ferde szemmel nézett rá – mindezt el kellett viselnie. A következő évben mégis behívták a seregbe, hiszen Hellász veszélyben forgott! Így Kr. e. 479-ben a szerencsétlen spártai részt vett a sorsdöntő plataiai csatában.
Arisztodémosz úgy rontott előre, mint egy őrjöngő vadóc – rengeteg perzsát lekaszabolt, de végül ő is elesett. A spártaiak úgy ítélték meg, hogy ezzel jóvátette bűnét, és lemosta a szégyent a nevéről.
Különösebb tiszteletadást azonban nem kapott, pedig náluk szokás volt kitüntetni azt, aki a legbátrabban küzdött. Úgy vélték ugyanis, hogy a falanx ereje az egységben rejlik, Arisztodémosz pedig megbontotta az alakzatot, csak hogy a saját becsületét mentse.
