Eredetileg a gladiátorküzdelmek az áldozatbemutatás egy formáját jelentették az előkelő rómaiak temetésein. Ám Kr. e. 105-ben hivatalosan is nyilvános látványosságnak és államügynek nyilvánították őket. Míg korábban magánszemélyek saját kezdeményezésből rendeztek viadalokat, ettől kezdve a szervezés a római tisztségviselők kötelességévé vált.
Számos speciális gladiátoriskola – úgynevezett ludus – jött létre, amelyeket a lanisták tartottak fenn. Bár ezt a foglalkozást nem tartották túl tiszteletreméltónak, cserébe igen jövedelmező volt.
A bajnok gladiátorok bérbeadása a különösen látványos ünnepi játékokra hatalmas hasznot hozott a lanistáknak. Ugyanakkor a harcosok megvásárlása, kiképzése, orvosi ellátása és a küzdelmek közötti eltartása is jelentős költségekkel járt.
A legkülönbözőbb utakon válhatott valakiből gladiátor. Az arénába küldött hadifoglyoknak és a lanista által a piacon vásárolt rabszolgáknak egyszerűen nem volt más választásuk. Ugyanez volt a helyzet a bűnözőkkel is. Idővel azonban itt is kialakult némi különbségtétel. Az ítélet többféle lehetett: ad gladium (kard általi halál), ad bestias (vadállatok elé vetés) vagy ad ludum (gladiátoriskolába küldés).
Az első két kategóriát – akárcsak a hadifoglyokat – biztos halálraítéltnek tekintették, őket noxii-nak nevezték. Egy felkészületlen embernek gyakorlatilag semmi esélye nem volt a képzett gyilkosok (egy veszélyes bűnöző ellen akár több profi harcost is küldhettek) vagy a vadállatok ellen.
Egészen más volt a helyzet azokkal a gladiátorokkal, akik előzetes kiképzést kaptak a ludusban. Sőt, olykor szabad római polgárok is gladiátornak álltak, bár egy előkelő római – különösen egy patrícius – számára az arénaharcban való részvétel hatalmas szégyennek számított.
A gladiátor státusza még a hétköznapi rabszolgáénál is alacsonyabb volt, hiszen vallási értelemben minden római gladiátor – függetlenül attól, hogyan került az arénába – a halottaknak szánt „zálogáldozatnak” számított, aki egyszerűen még csak nem távozott a másvilágra.
Ugyanakkor az élő gladiátorok a lanisták szemében komoly befektetést jelentettek. Különösen azok, akik már sok harcot túléltek, illetve a híres bajnokok. Bármelyik gladiátor, aki képes volt szórakoztatni vagy lenyűgözni az igényes ókori római közönséget, hatalmas bevételi forrássá vált, és ennek megfelelően is bántak vele.
Még egy elítélt bűnöző is törvényesen visszakaphatta a szabadságát, ha öt éven át életben maradt az arénában (egy átlagos gladiátor évente legfeljebb néhány küzdelemben vett részt). Az első két túlélő viadal után a harcos saját szobát kapott a ludusban ággyal és asztallal. Három küzdelem után pedig minden további meccsért fizetség járt, függetlenül a kimeneteltől (természetesen a győzelemért több járt). Ez az összeg minden harccal növekedett, így a gladiátornak idővel lehetősége nyílt kivásárolni magát a rabszolgaságból.
Ráadásul a gladiátor bármelyik küzdelem után visszanyerhette a szabadságát, ha a játékok szervezője (az editor) bátorsága és vitézsége elismeréséül egy jelképes fakardot – rudis-t – adományozott neki.
De mihez kezdhetett egy ilyen felszabadított rabszolga egy idegen országban, ha az egyetlen piacképes tudása az volt, hogy látványosan ölt az arénában? Ismert a Szíriából származó Flamma nevű gladiátor története. Ő négyszer is megkapta a rudis-t, mivel a felszabadulása után minden alkalommal törvényt szegett, és elítélt bűnözőként tért vissza az arénába.
A római városok utcáin olyan gladiátorokkal is lehetett találkozni, akik még nem szabadultak fel. Az újoncokat bezárva tartották a ludus épületében, de néhány sikeres küzdelem után a legjobbak kaphattak egy okiratot, amellyel az őrség kiengedte őket a városba.
A bajnokok pedig – bár papíron rabszolgák maradtak – kényük-kedvük szerint jöhettek-mehettek. Nem állt érdekükben a szökés, és külön edzésekre sem volt már szükségük, így teljesen felesleges lett volna őket állandóan a ludusban tartani.
Azok a gladiátorok, akik kijárhattak a ludusból, vagy már elnyerték a várva várt szabadságot, gyakran pénzszűkében voltak. A gazdag rómaiak pedig különféle célokra bérelték fel őket.
Például testőrnek, vagy olyan bandákba, amelyek erőszakkal gyakoroltak nyomást a megbízó politikai ellenfeleire. Emellett fegyverforgatás oktatására is alkalmazták őket: olykor még a légiósokat is ők képezték ki.
A helyzet ugyanis az volt, hogy a római hadseregben a szokásos katonai kiképzés mindig csak a zárt alakzatban való harcra összpontosított, nem pedig az egyéni párbajokra. Egyes hadvezérek azonban hasznosnak tartották, ha katonáik a fegyveres közelharc fogásait is elsajátítják, és pont ebben a tudásban jeleskedtek a gladiátorok.
