Egy katonai tengeralattjáró maximális merülési mélysége körülbelül 700 méter. Ritka kivételektől eltekintve a hajók csak rövid időre merülnek kilométeres mélységbe, és gyorsan fel is jönnek onnan.
Vannak persze speciális mélytengeri merülőeszközök (batiszkáfok), mint például az elhíresült Titan, amely a Titanichoz merült le, de ezek használata meglehetősen veszélyes és kockázatos.
A tudományos kutatásra használt merülőhajók merülési és felemelkedési rendszere – a tengeralattjárókkal ellentétben – teljesen más.
A batiszkáfnak rendkívül erős a burkolata, amelyhez hatalmas ballasztsúlyt és oxigénpalackokat rögzítenek. Miután lemerült a nagy mélységbe, a ballasztot leoldják, és az eszköz a felszínre emelkedik.
A ballaszttartályban lévő folyadék legtöbbször gyakorlatilag összenyomhatatlan, maga a tartály pedig vékony fémből készül.
A tengeralattjárónak is erős, hatalmas térfogatú a teste, de ha olyan rendkívül ellenállóra építenék, mint a batiszkáfét, a súlya akkora lenne, hogy egyetlen hajtómű sem bírna vele, és a hajó elsüllyedne.
A modern tengeralattjárókon – amelyeknek műszakilag elengedhetetlen, hogy változtatni tudják a merülési mélységüket – nincsenek ilyen (eldobható) ballasztsúlyok.
A tengeralattjárók úgynevezett ballaszttartályai merüléskor megtelnek vízzel, a felszínre emelkedéskor pedig nagy nyomású levegővel fújják ki belőlük a vizet.
Nagy mélységben a sűrített levegő nyomása már nem lenne elegendő a tartályok kifújásához a külső nyomással szemben, így a hajó egyszerűen elsüllyedne, vagy az óriási nyomás összeroppantaná. Ráadásul a fedélzeten lévő oxigén sem lenne elég.
Már csak ezen néhány ok miatt sem épít senki szupererős mélytengeri tengeralattjárókat.
