A fedélzetén utasok ezrei, a személyzet több száz tagja, éttermek, medencék, mosodák, zuhanyzók, kabinok, konyhák, illemhelyiségek és még sok minden más található. Mindehhez óriási mennyiségű édesvízre van szükség.
Azonban egyetlen óceánjáró vagy kereskedelmi tanker sem köt ki minden nap a kikötőben, hogy feltöltse a készleteit. Hogyan oldják ezt meg? A válasz szinte fantasztikusan hangzik: a vizet maguk állítják elő, közvetlenül a tengervízből, ami végtelen mennyiségben veszi őket körül.
A nagy hajók, legyenek azok óceánjárók vagy tankerek, nem szállítanak magukkal vizet tartályokban, a vészhelyzeti készletet leszámítva. Ehelyett komplett víztisztító berendezések vannak rájuk telepítve, amelyek naponta 50-től 3000 tonnáig terjedő mennyiségű édesvizet képesek előállítani. Ez elegendő ahhoz, hogy néhány tucattól több ezer emberig terjedő létszámot lássanak el vízzel. Hogy érzékeltessük: ez a mennyiség egy kisebb város napi vízfogyasztásával vetekszik.
A hajók fedélzetén leggyakrabban a vákuumos párologtatás módszerét használják. Ennek lényege, hogy a tengervizet nem a megszokott 100°C-on forralják fel, hanem egy mesterségesen létrehozott alacsony nyomásnak köszönhetően lényegesen alacsonyabb hőmérsékleten. Ez a megközelítés óriási mennyiségű energiát takarít meg, hiszen a vizet már 40–60°C-on is fel lehet forralni, így kevesebb üzemanyagra van szükség. Az ehhez a forraláshoz szükséges hőt egy már meglévő forrásból nyerik. Például a fő hajómotorok hűtőrendszeréből. Így azt a hőt, ami egyébként az óceánba távozna, újrahasznosítják.
A tengervíz speciális ejektor-szivattyúkon keresztül jut a rendszerbe, amelyek vákuumot hoznak létre és a párologtató egységbe továbbítják azt. Ott a víz párologtató csatornákba kerül, amelyek között felforrósított fémlemezek helyezkednek el, leggyakrabban titánbevonatú acélból. A lemezekből származó hő átadódik a víznek, és az párologni kezd. De csak maga a víz párolog el. A sók és a szennyeződések üledékként visszamaradnak, ezt nevezik sóoldatnak. Az eljárás a desztilláció folyamatára emlékeztet. A tömény sóoldatot ezután visszavezetik a tengerbe, a gőzt pedig a kondenzátor részlegbe irányítják, ahol újra folyadékká alakul – immár tiszta vízzé. A hűtést az ellenáramban érkező tengervíz biztosítja, amelyet a rendszer ezen szakaszán már hűtőközegként használnak. Az eredmény gyakorlatilag sóktól és mikroorganizmusoktól mentes édesvíz.
Ugyanaz a tengervíz a folyamat során egyszerre több funkciót is elláthat: nyersanyagként kerül a rendszerbe, hűti a gőzt és működteti az ejektorokat. Ez hihetetlenül hatékonnyá teszi a folyamatot. Egy 35 fős legénységgel rendelkező gázszállító tankeren például naponta körülbelül 68 köbméter édesvizet állítanak elő, miközben a tényleges szükséglet csupán 12. Ez a tartalék lehetővé teszi, hogy figyelembe vegyék a generátorok instabil működését, valamint a főzéshez, mosáshoz, takarításhoz és egyéb célokra felmerülő igényeket.
Azonban az így nyert desztillált víz nem azonnal alkalmas ivásra. Teljesen tiszta, de az ásványi anyagok hiánya miatt hosszútávú fogyasztása akár káros is lehet. Ezért a fedélzeti elosztás előtt tovább kezelik: ásványi anyagokat adnak hozzá, valamint ultraibolya fénnyel és ezüstionokkal sterilizálják. Csak ezután válik biztonságossá és alkalmassá főzésre, higiéniai célokra és ivásra.
Néhány hajót többlépcsős sótalanító berendezésekkel szerelnek fel, amelyek akár napi 900 tonna vizet is képesek előállítani. Ezek valódi, hajótestbe épített, automatikusan és éjjel-nappal működő úszó víztisztító állomások.
A megtermelt édesvizet tartályokba osztják szét, ahonnan a zuhanyzókba, konyhákba, illemhelyiségekbe és más rendszerekbe jut.
Gyakran hallani a kérdést: miért nem töltenek egyszerűen vizet a kikötőben? A válasz egyszerű: gazdaságilag és logisztikailag sem éri meg. Az édesvíz tonnákat nyom, szállítása pedig jelentős üzemanyag- és helyköltséggel jár. Ráadásul a fedélzeten előállított víz mindig friss, nem kell tartósítani vagy hosszú ideig tárolni. A saját vízellátó rendszer kiépítése az autonómia, a kényelem és a hatékonyság kérdése.
