Mint tudod, a modern repülés szinte nem ismer határokat. Mégis vannak olyan területek, amelyeket a pilóták inkább elkerülnek. Az egyik ilyen hely Tibet. Ez a Közép-Ázsiában található régió a világ legmagasabb fennsíkja, amelynek nagy része legalább 4 km-rel a tengerszint felett fekszik.
A Tibeti-fennsík nagy részét hegyláncok és hegyrendszerek borítják. Például északi szélén húzódik a Kunlun hegység, kicsit délebbre a Tangla-hegység, amely szinte kettévágja Tibetet, délen pedig a Himalája, a világ legmagasabb hegyvonulata öleli körül. A bolygó tizennégy legmagasabb hegye közül kilenc a Himalájában található, és ez az, ami miatt Tibet légtere nehezen megközelíthető a legtöbb polgári repülőgép számára.
Elméletileg nem tilos a Himalája felett repülni. A légitársaságoknak elég egy különleges engedélyt beszerezniük a kínai hatóságoktól. Ez azonban nem olyan egyszerű, mert ehhez módosítani kell a repülőgép szerkezetét, nevezetesen a fedélzeti oxigénberendezéseket kell modernizálni. De miért követelik ezt a kínai hatóságok?
Első a biztonság
A lényeg az utasok biztonsága. Tudniillik a modern utasszállítók 10-12 km magasságban repülnek, és nem a gyönyörű kilátás miatt. Ebben a magasságban a légellenállás sokkal kisebb, ami lehetővé teszi a repülőgép számára, hogy gyorsabban elérje utazósebességét.
A légellenállással együtt azonban ebben a magasságban a levegő sűrűsége is csökken, ami viszont az oxigénkoncentráció csökkenéséhez vezet. Annyira alacsony lesz, hogy ha a repülőgép burkolatán kívül lennél ilyen magasan, 15 másodperc elég lenne ahhoz, hogy elveszítsd az eszméletedet az oxigénhiány miatt.
Ezért van minden repülőgépen speciális oxigénmaszk, amely a kabin nyomáscsökkenése esetén segít az utasoknak lélegezni. A repülésbiztonsági előírások szerint a maszkokban lévő oxigénnek körülbelül 20 percre kell elegendőnek lennie. Úgy tartják, hogy ennyi idő elég ahhoz, hogy a pilóták le tudják vinni a gépet 2-3 km-es biztonságos magasságba, ahol már nincs szükség a maszkokra.
Vészhelyzet esetén Tibet hegyvidéki területein a repülőgép egyszerűen nem tudna ilyen magasságba ereszkedni. A pilótáknak legalább 500 km-t kellene repülniük, mielőtt megkezdhetnék az ereszkedést. És persze ilyen körülmények között a 20 perc véletlenül sem elég. Ezért olyan szigorúak a kínai hatóságok követelményei.
A légitársaságoknak egyszerűbb kissé módosítani az útvonalukat, és elkerülni Tibetet, mint drága felszerelésekkel ellátni a repülőgépeiket, és az engedélyekkel bajlódni. Tulajdonképpen mindenki így csinál.
Emellett van még egy technikai ok is: mivel a hegycsúcsok és a repülési útvonalak közötti magasságkülönbség kicsi, Tibet felett a repülőgépeknek nagyobb esélyük van a turbulencia zónába kerülni. És bár a turbulencia, mint jelenség, nem jelent komoly veszélyt a modern utasszállítók biztonságára, a repülés közbeni erős rázkódás még senkinek sem okozott örömet.
Antarktisz
A másik terület, amely felett szinte soha nem látni utasszállítókat, az Antarktisz. Ennek is megvannak a maga okai.
Először is, Antarktiszon kevés a repülőtér. Az egész kontinensen csak három kifutópálya épült, amelyek kizárólag a tudósok és a kutatóexpedíciók résztvevőinek szállítására szolgálnak. Nem rendszeresen üzemelnek, és főként az éppen aktuális időjáráshoz igazodnak. Természetesen ilyen körülmények között egyszerűen nem lenne biztonságos állandó jelleggel az Antarktisz felett repülni.
De a fő ok nem is ez. Valójában az Antarktiszon keresztüli repülések egyszerűen nem kifizetődőek kereskedelmi szempontból. A déli félteke földrajzi adottságai alapján nem sok olyan útvonalat lehetne kialakítani, amelyhez át kellene repülni a Déli-sarkon.
Még ha meg is próbálnánk egyenes vonallal összekötni Dél-Amerika legdélibb pontját Ausztráliával vagy Új-Zélanddal, az útvonal akkor is a déli kontinens északi részén haladna. Tehát az Antarktiszon keresztül repülés csak mesterségesen meghosszabbítaná az utat, ami egyszerűen gazdaságilag nem kifizetődő.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
