Fogadni mernék, hogy elgondolkodtál már azon, miért is volt ez így, de valószínűleg nem találtad meg a választ. Nézzük meg ma együtt, mi állhat ennek a furcsa jelenségnek a hátterében!
Az amfora az ókori görögöknél és rómaiaknál a legfontosabb szállítóeszköz volt, amivel mindenféle dolgot vittek messzi földre. Olívaolajat, bort, mézet, szószokat, és még sok mást szállítottak bennük.
Elsőre azt gondolná az ember, hogy egy ilyen sokoldalú edénynek nagyon praktikusnak kell lennie, de egy amforát még csak le sem lehetett tenni a földre! Akkor mégis miért volt ennyire jó és sokoldalú?
Ahhoz, hogy megértsük az amfora előnyeit, kicsit el kell felejtenünk, amit ma a kényelemről gondolunk, és beleképzelni magunkat egy pár ezer évvel ezelőtti világba. A nagykereskedelem nagyrészt a tengeren zajlott. Így volt a legegyszerűbb, leggyorsabb, és ami a legfontosabb: egy hajó sokkal több cuccot tudott elvinni, mint egy megpakolt karaván.
Az élelmiszer volt az egyik legfontosabb szállítmány, és ahhoz, hogy ne romoljon meg útközben, valami praktikus és olcsó tároló kellett.
De miért nem használtak inkább lapos aljú edényeket? Több oka is volt. Először is, gondolj bele, hogy mindent kézzel pakoltak ki és be, szóval egy 25-30 kilós edény volt az ideális. Viszont ha lapos lett volna az alja, akkor az egész súly arra az egy pontra nehezedett volna, és a törékeny kerámia (főleg ott, ahol az alja az oldalával találkozik) sokkal könnyebben eltört volna.
Másodszor, ha csak egy apró kavics is a lapos alj alá került, már azonnal meg is repedhetett, és ha bor vagy olaj volt benne, akkor az szépen ki is folyt volna. Graham Taylor fazekas és régész azt is elmesélte, hogy amikor lapos aljú edényeket égettek, az aljuk kapta a legnagyobb hőt, és emiatt sokkal nagyobb eséllyel repedt meg, ami, ahogy már említettem, óriási probléma lett volna.
A légmentesség is komoly fejtörést okozott. Akár folyadékot, akár valami szemes dolgot, mondjuk gabonát akartak szállítani, jól le kellett zárni az edényt, hogy ne romoljon meg. Nyilvánvaló, hogy egy széles szájú edényt sokkal nehezebb légmentesen lezárni, mint egy szűk szájút. Általában viasszal tömték be a nyílást, és persze egy szűk nyílásra sokkal kevesebb viasz kellett.
A lapos aljú, de szűk szájú edények (mint amilyen egy mérőpohár) viszont teljesen alkalmatlanok lettek volna a szállításra. Képzeld el, hogy egymásra pakolod őket több sorban: a szűk nyakak simán betörik a lapos aljakat, ahogy a hajó billeg.
Viszont a fent említett problémák mindegyike megoldódott a hosszúkás, hegyes aljú edényekkel. Égetés közben nem repedtek meg, mert a hő egyenletesen körbevette az egészet, mint egy rakéta orrkúpját.
A szállított cucc súlya nem szakította ki az alját, mert igazából nem is volt különálló alja. Ráadásul a kúp alak miatt az amforákat több sorban lehetett egymásra pakolni, ami elképesztően praktikus és helytakarékos volt.
Fontos megemlíteni, hogy az amforákat szállító hajók rakterébe homokot szórtak, hogy stabilabbak legyenek. Az amforákat a hegyes aljukkal beleszúrkálták ebbe a homokba, így nem kellett attól félni, hogy egy kavics kilyukasztja az aljukat. Szorosan egymás mellé szúrták őket a homokba, a felső sorokat pedig a köztük lévő résekbe rakták. Így szorosan egymáshoz voltak nyomva, ami helytakarékos és biztonságos megoldás volt.
Aztán persze ki kellett valahogy szedni az amforákat a hajó gyomrából. Ezt kötéllel és egy speciális, úgynevezett amforacsomóval oldották meg, ami rászorult az amfora kissé szélesedő nyakára. Ez sokkal könnyebbé és gyorsabbá tette a ki- és berakodást.
Az amfora hegyes aljának volt még egy kevésbé ismert, de fontos előnye: sokkal könnyebb volt belőle kiönteni/kiszedni a cuccot. Megfogtad a fülét és az alját, és simán, egyedül át tudtál önteni belőle, mondjuk, egy talentumnyi olajat (a talentum egy görög mértékegység, kb. 26 liter, pont amennyi egy átlagos amforába belefért).
Láthatod, hogy bár elsőre furcsának tűnhet, az amfora volt a legtökéletesebb edény a szállításra, és évszázadokon át ez volt a legnépszerűbb tárolóeszköz.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
