Ez egyáltalán nem egy tudományos műszer vagy a felszerelés része volt. Az űr-összeesküvések kedvelői sokáig találgatták, mi lehet az, de az egyetlen logikusnak tűnő gondolat egyben a legkellemetlenebb is volt. Valószínűleg… emberi ürülék volt benne.
Ez vicces lenne, ha a tényt nem erősítenék meg hiteles források. A The Guardian például megjegyzi, hogy a program leszállási helyszínein „96 zsák ürülék, vizelet és hányadék” maradt, amiket a tudósok nagy érdeklődéssel tanulmányoznának egy napon. A Royal Museums Greenwich tudományos múzeum egyenesen kijelenti: „Összesen 96 zsák emberi hulladék van a Holdon”, ezzel is jelezve, hogy ezek a csomagok valóban a felszínen maradtak. Sok más kiadvány is megemlíti ezt a helyzetet, a Wired magazin egyik, az űrben történő hulladékkezelés problémájával foglalkozó cikke pedig azt írja, hogy „Az Apollo-küldetések 96 zsák vizeletet és ürüléket hagytak a Hold felszínén”, és ezt az űrkutatás egyik hibájaként jelöli meg.
De hogyan történhetett ez meg egyáltalán? Az „Apolló” program idején az űrbéli kényelemről még álmodni sem lehetett. Az űrhajók fedélzetén nem voltak a megszokott értelemben vett vécék. Az űrhajósok úgynevezett Fecal Collection Bageket (ürülékgyűjtő zacskókat) használtak – ezek egyszerű polietilén zacskók voltak, amelyeket ragasztószalaggal rögzítettek a testükhöz. Használat után a zacskókat lezárták, de a rendszer tökéletlensége miatt a szivárgások és a kellemetlen helyzetek szinte elkerülhetetlenek voltak.
Az egyik leghíresebb eset az „Apolló–10” küldetése során történt. Hat nappal a start után a legénység parancsnoka, Tom Stafford észrevett egy barna „leletet” a súlytalanságban lebegni, és felkiáltott: „Adjatok egy szalvétát, gyorsan! Valami sz*r lebeg a levegőben” (NASA Mission Transcript, Apollo 10, Day 6).
A hat, emberrel végrehajtott holdi küldetés (1969–1972) során az űrhajósok 96 ilyen, szennyeződéssel teli zsákot dobtak ki a Hold felszínére. Az ok tisztán pragmatikus volt. A Földre való visszatéréskor helyet kellett csinálniuk a több tíz kilogrammos holdkőzet-mintákat tartalmazó konténereknek.
Jack Burns, a Boulderi Colorado Egyetem asztrofizikusa szerint mindez a mai napig ott hever a Hold felszínén. Ott nincs szél, eső vagy lebontó baktériumok, így a csomagok és tartalmuk gyakorlatilag egyfajta „időkapszulákká” váltak.
Mostanra az asztrobiológusok is érdeklődni kezdtek ezen „leletek” iránt. A legfőbb kérdésük az, hogy túlélhetik-e a földi mikrobák a Hold extrém körülményeit – a -173 °C-os éjszakai és +127 °C-os nappali hőmérséklet mellett, a légkör teljes hiánya és a rendkívül erős sugárzás közepette?
Ha az 50 éves holdi „hulladékban” sikerülne épségben maradt (vagy akár élő) mikroorganizmusokat találni, az áttörést jelentene az élet eredetével és terjedésével foglalkozó tudomány számára. Egy ilyen eredmény megerősítené a pánspermia-hipotézist – azt az elméletet, miszerint az élet „utazhat” a bolygók között, meteoritok vagy kozmikus törmelék által szállítva.
A kérdés most az, hogy a NASA vagy egy magánküldetés elszánja-e magát arra, hogy visszahozza ezeket a zsákokat a Földre. Az asztrobiológusok számára ez egy felbecsülhetetlen értékű minta, amely több mint fél évszázadot töltött a kozmikus vákuumhoz közeli körülmények között. A tartalom elemzése segítene megérteni, hogyan változnak a baktériumok a hosszú távú elszigeteltségben, és fényt derítene arra, hogy van-e esélye az életnek a bolygóközi utazások túlélésére.
A helyzet tehát borzasztó – az űrhajósok helyet csináltak a kőzetmintáknak, és kidobták a felesleget. Semmiféle tudományos céljuk nem volt ezzel. Mostanra viszont mindez egy felbecsülhetetlen értékű mintává vált.
A NASA adatai szerint a hulladékos zsákok mellett más különleges tárgyak is maradtak a Holdon – egy amerikai zászló, két teniszlabda, egy arany olajág, valamint az űrhajósok néhány személyes emléktárgya. Mindezt ma egyfajta múzeumi kiállításnak tekinthetjük… 384 ezer kilométerre a Földtől.
