Az, hogy a zsidóságot anyai ágon határozzák meg, egy olyan halachikus szabály, ami az ősidőkbe nyúlik vissza, és a mai Izraelben is aktuális. Ez nem pusztán vallási törvény, hanem egyfajta túlélési mechanizmus is egy olyan nép számára, amely évezredeken át tartó szétszóratást és üldöztetést élt túl.
Ennek a több évszázados hagyománynak az alapja a zsidó vallási jogban, a Halachában rejlik, ami kimondja: zsidónak az számít, aki zsidó anyától született, vagy átesett a betérésen (a judaizmus felvételének folyamatán).
Eredetileg, a bibliai időkben a zsidó néphez való tartozást gyakran az apa határozta meg. A pátriárkák – Ábrahám, Izsák és Jákob – a nemzet ősatyjai, és a Tóra is úgy hivatkozik rájuk, hogy „Ábrahám nemzette Izsákot, Izsák nemzette Jákobot”. A babiloni fogság idején és azt követően azonban a helyzet gyökeresen megváltozott.
A fordulópontot egy Tóra-idézet (5Mózes 7:3-4) értelmezése jelentette:
„Sógorságot se szerezz velük: leányodat ne add az ő fiának, és leányát ne vedd a te fiadnak; Mert elpártoltatja a te fiadat éntőlem”.
A Talmud bölcsei a Kiddusin traktátusban egy teljesen új magyarázatot adtak ennek. Arra hívták fel a figyelmet, hogy a szöveg itt valójában az unokáról szól – a lányodnak egy nem zsidó férfitól született fiáról. Az a tény, hogy a Tóra arra figyelmeztet, hogy a nem zsidó vő eltérítheti a hittől a „te fiadat” (azaz a lányod révén született unokádat), azt jelenti, hogy ez a gyermek eredendően zsidónak számít, máskülönben nem lehetne őt „eltéríteni”. Ebből vonták le a következtetést: a zsidó nő gyermeke zsidó marad, még akkor is, ha az apja nem zsidó.
Ennek a szabálynak a végleges rögzítését Ezdrás törvénytanító munkásságához kötik (i.e. 5. század), aki a babiloni fogságból Júdeába visszatérve sokkoló látvánnyal szembesült. Rengeteg zsidó férfi házasodott össze a környező törzsekből származó nőkkel, akik nem követték a zsidó vallást.
Ezdrás ebben egzisztenciális fenyegetést látott az egész zsidó népre nézve. Felismerte, hogy a pogány anyák által nevelt gyermekek elvesznek a judaizmus és a zsidó kultúra számára, mivel az anya az, aki a legtöbb időt tölti a gyerekkel, és ő alapozza meg a világnézetét, hitét és a hagyományok ismeretét. Határozott válaszlépése az összes vegyes házasság felbontását elrendelő parancs volt. Ez a drámai esemény nemcsak megmentette a zsidók vallási és nemzeti identitását egy válságos pillanatban, hanem megszilárdította a zsidóság anyai ágon történő öröklődésének elvét is.
Az évszázadok során megszilárdult ez a hagyomány, a bölcsek pedig több okkal is magyarázták a létjogosultságát. A legpragmatikusabb érv a biológiai bizonyosság. Az anya személye mindig biztos, míg az apaság az ókorban – sőt, néha még ma is – kétséges lehetett. Ez a szabály tiszta vizet öntött a pohárba, és kizárta a vitákat arról, hogy valaki a közösséghez tartozik-e vagy sem.
Ezenkívül az anya a legfőbb nevelő. A fogantatástól kezdve az egész gyermekkoron át ő gyakorolja a legnagyobb hatást a gyermekre. Nemcsak a géneket adja át, hanem a nyelvet, a kultúrát, a hagyományokat és a hitet is. Ahogy a Példabeszédek könyve mondja: „És el ne hagyd a te anyádnak tanítását”. Ez a mondat is azt hangsúlyozza, hogy a zsidó világnézet alapjait az ember „az anyatejjel szívja magába”.
Szétszakadt királyságok, perzsa uralom, a Hasmoneusok szabadságharcai, háború a rómaiakkal, Jeruzsálem lerombolása – a zsidó nép történelme tele van vérrel és áldozatokkal. A harcokban elsősorban a férfiak vesztették életüket. Annak érdekében, hogy a zsidók ne haljanak ki nemzetként, kialakult a zsidóság női ágon történő öröklődésének hagyománya. Ebben a felállásban születhetett a gyermek perzsától, rómaitól, európaitól vagy bárki mástól, akkor is a zsidó nemzet részének tekintették.
Egyes kutatók a római jog hatására is rámutatnak. A római uralom idején létezett egy törvény, mely szerint a hivatalos házasságon kívül született gyermek az anya státuszát örökölte. A zsidó közösségek ezt az elvet „tükrözhették”, hogy megvédjék az ilyen helyzetben született gyermekeket, és biztosítsák helyüket a nép körében.
A nemzetiség anyai ágon történő meghatározása nem pusztán egy archaikus szokás, hanem egy mélyen átgondolt mechanizmus, ami lehetővé tette a zsidó nép számára, hogy megőrizze egyedi arculatát, hitét és kultúráját az évezredes vándorlások, üldöztetések és asszimiláció során. Ez az elv tükrözi azt a bölcs felismerést, hogy az anya a családi tűzhely, a kultúra és a nemzet lelkének legfőbb őrzője.
