Azok számára, akik látták, félelmetes robbanásnak tűnt a kis, csendes városukban, de ennél jóval többről volt szó.
Ez volt az első sikeres atombomba-kísérlet, a „Trinity”. A robbantást eredetileg hajnali 4 órára tervezték, de a váratlan esőzés miatt reggel fél 6-ra halasztották.
Ahogy azt valószínűleg mindannyian tudjuk, a kísérlet mögött álló vezető elmék – Leslie Groves dandártábornok, Niels Bohr, J. Robert Oppenheimer és mások – vakító fényvillanás formájában szembesültek alkotásukkal, amelyet mély, morajló lökéshullám követett.
Ezzel hivatalosan is kezdetét vette a nukleáris fegyverek korszaka.
A tudósok elborzadtak saját teremtményüktől
Az első felrobbantott atombomba egy „Gadget” (Szerkentyű) névre keresztelt plutóniumbomba volt, amelynek hatóereje mintegy 20 kilotonna volt. A robbanás fénye olyan erős volt, hogy a helyszíntől több mint 450 kilométerre is látni lehetett. A detonáció 13 kilométer magasra nyúló gombafelhőt hozott létre, és egy 3 méter mély, több mint 300 méter széles krátert hagyott maga után.
A bomba 6 kilogramm plutóniumot tartalmazott, de a levegőben csak mintegy másfél kilogramm hasadt el. A maradék 4,5 kilogramm erősen szennyezett talaj- és törmelékfelhő formájában a légkörbe jutott, majd visszahullott a földre. A radioaktív kihullás egy körülbelül 400 kilométer hosszú és 320 kilométer széles területet érintett.
Látva a pusztítást, amire a műve képes, Oppenheimer egy hindu szent irat híres sorát idézte: „Most én lettem a Halál, világok pusztítója.”
Kenneth Bainbridge, az új-mexikói kísérleti telep egyik fizikusa így emlékezett vissza: „Aki ezt látta, soha nem felejti el; egyszerre volt borzalmas és fenséges látvány.” Leslie R. Groves tábornok, a projekt vezetője pedig ezt mondta:
„Dr. Conantot, Busht és engem még erősebben kerített hatalmába az az érzés, hogy beigazolódott azok hite, akik ennek a hősies projektnek az elindításáért és végrehajtásáért feleltek.”
Joseph Cannon „Los Alamos” című regényében ezt írta:
„Ez volt az igazi titok. A megsemmisülés. Semmi más. Egy kémiai impulzus, amely végül feloldódott az ibolyakék fényben. Nincsenek történetek. Mostantól örökké félni fogunk.”
A hadsereg létrehozott egy álvárost.
A Manhattan terv laboratóriumát az új-mexikói Los Alamosban rendezték be. Ha láttad már az „Oppenheimer” című filmet, tudod, miről beszélek.
Ezen a szigorúan titkos, 28,23 négyzetkilométeres területen iskolák, kórház és színházak is voltak, amelyek vasárnaponként templomként szolgáltak. A titok megőrzése érdekében az egész területet kerítésekkel, kapukkal és őrséggel vették körül. Az ott élőknek tilos volt beszélniük róla. Hivatalosan ez a hely nem is létezett.
Jon Hunner az „Inventing Los Alamos” (Los Alamos feltalálása) című könyvében megjegyzi, hogy a várost gyakorlatilag az amerikai hadsereg hadmérnöki kara irányította. Nem voltak magánvállalkozások, és a lakók közül senkinek sem volt saját tulajdonú ingatlana.
A robbanás után – a titoktartás és a pánik elkerülése érdekében – az amerikai kormány kiadott egy sajtóközleményt, amely szerint a robbanást egy lőszerraktár balesete okozta. Attól tartottak, hogy ha bármilyen óvintézkedést tesznek, a nácik vagy a japánok megsejtik a bombaprogram létezését, és veszélybe kerül a Manhattan terv titkossága. Ezért az illetékesek nem figyelmeztették a lakosságot, hogy hagyják el a környező területeket.
Furcsa módon egy másik ellenséges hatalom – a Szovjetunió – tudomást szerzett a Manhattan tervről. Ez az információ késztette a szovjet diktátort, Joszif Sztálint arra, hogy elindítsa saját atomprogramját. A titkot tehát nem sikerült megőrizni.
Új-Mexikó lakói ott maradtak az erős radioaktív sugárzásban. A robbanásból származó hamu napokig hullott az égből, beszennyezve a földet, a vizet és a levegőt.
Barbara Kent, az egyik szemtanú épp egy nyári táborban volt az új-mexikói Ruidosóban, amikor a robbanás történt. A Vice-nak elmesélte, hogy ő és a barátai a hulló fehér pernyében játszottak, mert azt hitték, hóesés. Gyanútlanul az arcukba dörzsölték a radioaktív hamut, és a nyelvükkel kapkodták el, pusztán szórakozásból. Mások a környezetükön keresztül érintkeztek a radioaktív kihullással.
Így emlékezett vissza: „Júliusban havazott. A kezünkbe vettük, az arcunkba dörzsöltük, mindannyian jól mulattunk… próbáltuk elkapni azt, amiről azt hittük, hogy hó.”
Évekkel később tudta meg, hogy a „hó” valójában a Trinity-kísérlet törmeléke volt. A táborban lévő 12 lányból 11 halt meg különböző rákbetegségekben, csakúgy, mint a tanára és az édesanyja, akik szintén a közelben tartózkodtak. Később Kentnél is négyféle rákot diagnosztizáltak, ám ő megélte a 84 éves kort.
A Járványügyi Központ (CDC) és a Los Alamos-i Nemzeti Laboratórium később megállapította, hogy ezeket az embereket soha nem figyelmeztették a Trinity-kísérletre, és a robbanás után semmilyen biztonsági intézkedésről vagy étkezési ajánlásról nem tájékoztatták őket.
A helyiek magukra maradtak a sugárzással szemben.
A Los Alamos Historical Document and Retrieval Assessment projekt 2010-es jelentésében megállapították, hogy a sugárzás bizonyos területeken a megengedett szint tízezerszerese volt. A lakók közül sokan mindössze 19 kilométerre éltek a robbantás helyszínétől, így potenciálisan mindannyian elszenvedték a nukleáris robbanás következményeit.
A kísérlet után a helyi orvosok Új-Mexikó-szerte a csecsemőhalandóság növekedésére lettek figyelmesek. 1947 októberében az egyik orvos a robbanást követő hónapokban tapasztalt megnövekedett csecsemőhalálozások miatt Stafford Warrenhez, a Trinity művelet radiológusához és biztonsági főnökéhez fordult. Segédje, Fred A. Bryan azonban azt válaszolta, hogy nincs összefüggés a halálozási arány és a kísérlet között. Külön hangsúlyozta, hogy „az emberek biztonsága és egészsége általánosságban véve nincs veszélyben”.
Bryan arról azonban hallgatott, hogy valójában nem is tanulmányozta az új-mexikói halálozási statisztikákat. Még abban az évben az Új-Mexikói Egészségügyi Minisztérium adatai kimutatták, hogy 1945-ben, a robbanást követő hónapokban a csecsemőhalandóság 38%-kal megugrott.
A szomszédos Lincoln, Socorro, Otero és Sierra megyék lakói egészségügyi problémákat kezdtek tapasztalni. Magukat csak „downwinders”-nek (azaz a radioaktív szélirányban élőknek) nevezték, és közösségeik betegségeit a kormány nukleáris kísérleteivel hozták összefüggésbe.
Olyan betegségek – például szívbetegség, leukémia és egyéb ráktípusok – jelentek meg családoknál, ahol korábban ezekre nem volt példa. A Tularosa-medence egyik lakója, Gloria Herrera 285 olyan barátot és családtagot sorolt fel a közösségéből, akik a Trinity-kísérlet óta rákban haltak meg.
Az amerikai kormány nem vállalta a felelősséget.
A kormány figyelme a bomba megépítésére összpontosult, nem pedig a laboratórium közelében élő családok jólétére. Alvin Weinberg, aki a Trinity-kísérlet idején az Oak Ridge Nemzeti Laboratórium igazgatója volt, így írt emlékirataiban: „[a nemzetbiztonsági kérdéseken túl] minden más, beleértve a biztonságot is, csak másodlagos volt.”
2015-ben Tom Udall, Új-Mexikó szenátora elismerte ezt egy e-mailben: „Radioaktív törmelék hullott az égből, elpusztítva az állatállományt, megmérgezve az élelmet és a vizet, miközben a lakosság generációi szenvedtek ráktól és más betegségektől.” Hangsúlyozta azt is, hogy a kormány nem volt hajlandó felelősséget vállalni a lakosok szenvedéseiért és betegségeiért.
És a kijelentése egyáltalán nem volt túlzás.
A történelmi feljegyzésekből kiderül, hogy a radioaktív kihullás következményeit vizsgáló csoportot kevesebb mint egy hónappal a kísérlet előtt hozták csak létre, és ez is inkább csak erőtlen próbálkozás volt a jogi felelősségre vonás elkerülésére. Még azután sem tájékoztatták a lakosságot a robbanás lehetséges következményeiről, hogy az amerikai légierő ledobta az atombombákat Hirosimára és Nagaszakira.
Úgy tűnik, a kormány választás elé került: vagy megvédi állampolgárait, vagy megnyeri a háborút. Ők pedig az utóbbit választották.
