Képzeld el: mindössze 35 kilométernyi víz választja el az indonéz Bali szigetét a szomszédos Lomboktól. Számunkra ez egy óra motorcsónakkal, vagy mondjuk néhány óra egy jó kajakkal.
De az állatok számára ez a szűk szoros leküzdhetetlen akadállyá vált. Olyannyira, hogy a Bali és Lombok állatvilága közötti különbségek mélyebbnek bizonyultak, mint Anglia és Japán között (!).
A 35 kilométeres szélesség a természet léptékével mérve csekély. Az ilyen távolságokat könnyen le lehet küzdeni, és ilyenkor a fajok keveredése jön létre. De itt – mintha egy láthatatlan fal állna.
Balin egykor tigrisek éltek – még ha csak egy törpe alfaj is, amelynek súlya nem haladta meg a száz kilogrammot. Lombokon viszont nem voltak és nem is lehettek: ott erszényesek laktak, az ausztrál kenguruk távoli rokonai. Az evolúció különböző „lakásokba” választotta szét ezeket a szomszédokat, és a Lombok-szoros formájában egy zárat tett rá.
Pontosan ezt a határt vette észre a XIX. században a brit természetkutató, Alfred Russel Wallace. Azóta Wallace-vonalként ismert – egy képzeletbeli vonal, amely elválasztja az elefántok, tigrisek és orrszarvúk ázsiai világát az erszényesek és tojásrakó emlősök ausztrál állatvilágától.
Alfred Wallace: a szegény, aki megváltoztatta a tudományt.
A Wallace-vonal felfedezésének története önmagában felér egy regénnyel. Alfred egy jelentéktelen hivatalnok családjában született hetedik gyermekként, mély szegénységben élt.
14 évesen abba kellett hagynia az iskolát – Wallace munkába állt. Földmérőként dolgozott, mellette múzeumok számára gyűjtött mintákat. A pénz egy részét félretette – arról álmodott, hogy egzotikus országokba utazik és tanulmányozza azokat.
21 éves korára sikerült tőkét felhalmoznia, és nekilátott a kutatásnak. 1854-ben Wallace a Maláj-szigetvilágba utazott, és nyolc évet töltött ott. Ez idő alatt 126 ezer állat- és növénymintát gyűjtött, amelyek közül sok újnak bizonyult a tudomány számára.
Pontosan ekkor jött a felismerés: Bali és Lombok között egy láthatatlan, de nagyon szigorú határvonal húzódik az állatvilágban.
Érdekes, hogy Wallace 1858-ban Darwintól függetlenül fogalmazta meg a természetes szelekció elméletét. Levele szenzációt keltett, és majdnem megfosztotta Darwint az elsőségtől. De végül egyszerűen csak egynek számít azon tudósok közül, akik megerősítették ezt az elméletet.
A láthatatlan fal és a természet bámulatos aszimmetriája
De miért nem kelnek át az állatok ezen a 35 kilométeren?
Az első korlátozó tényező maga a szoros mélysége – eléri az 1400 métert. Ez pedig azt jelenti, hogy még a jégkorszakokban is, amikor az óceán szintje száz méterrel csökkent, a szoros tengeri mélység maradt.
Általában a szorosok sokkal sekélyebbek, és nem okoznak semmiféle nehézséget az állatoknak.
Vegyük például a Bering-szorost, ami a Föld történetében nem jelentett problémát az állatvilág számára. Ott a mélység körülbelül 50 méter. Az újabb jégkorszakok idején szárazföldi átjáró képződött itt. Ezen vándoroltak az állatok egyik kontinensről a másikra. Még az első indiánok is így jelentek meg Észak-Amerikában – az Altáj vidékéről érkeztek.
Az akadály átúszása ezen a helyen szintén nagy probléma. Erős óceáni áramlatok vannak itt, amelyek gyorsan elsodornak mindent.
A régió geológiai története is szerepet játszott. Az ausztráliai kőzetlemez észak felé mozog, évi 7 centiméteres sebességgel – ez rekord az összes tektonikus lemez között. Ilyen sebesség mellett gyorsabban jönnek létre új szigetek és szorosok, az állatvilág pedig nem tud alkalmazkodni.
Ausztrália és Ázsia ütközése körülbelül 35 millió évvel ezelőtt kezdődött, és pontosan ekkor alakult ki a jövőbeli határvonal.
Néhány fajnak mégis sikerült áttörnie, de itt új felfedezés várta a tudósokat: a határ aszimmetrikusan működik. A kutatások kimutatták, hogy sokkal több ázsiai faj tudott megtelepedni Ausztráliában, mint fordítva. Az ok az éghajlat. A száraz Ausztráliából származó állatok egyszerűen nem bírták a párás trópusokat. Az „ázsiaiak” viszont, akik hozzászoktak a magas páratartalomhoz, néha találtak maguknak egy zugot keleten.
Még a halak is engedelmeskedtek a szabálynak: a vonaltól nyugatra körülbelül száz édesvízi halfaj él, keletre – mindössze öt. A biológusok számára ez a bizonyíték arra, hogy a folyórendszerek soha nem kapcsolódtak össze.
A modern genetikai kutatások megerősítik Wallace megfigyeléseit. A tudósok több tízezer faj DNS-ét hasonlították össze, és kiderítették: a rokoni kapcsolatok mindig szigorúan a vonal két különböző oldalán csoportosulnak.
A növények azonban szinte észre sem veszik a határt. Magvaikat könnyen széthordják a madarak, a szél és az áramlatok. Az állatok viszont mintha „beleütköztek” volna egy falba, amely már évtizedmilliók óta áll.
Tigrisek a kenguruk ellen: példák a természetes szembenállásra.
A bali tigris
A bali tigris a legkisebb tigris alfaj a Földön. A hímek körülbelül 90-100 kg-ot nyomtak, a nőstények még kevesebbet. És mégis, Bali szigetén ők álltak a tápláléklánc csúcsán.
Sajnos az 1930-as évekre a bali tigris teljesen eltűnt: a vadászat és az erdők területének csökkenése meghozta az eredményét.
De még a legjobb időkben sem tudott átkelni a szomszédos Lombokra. Mindez azért van, mert Bali a jégkorszaki maximumok idején összekapcsolódott az ázsiai szárazfölddel (az úgynevezett Szunda-földön keresztül), míg Lombok mindig elvágva maradt.
Ezért Lombokon megmaradt az ausztrál fejlődési vonal: például az erszényesek, valamint a trópusi papagájok és a kazuárok.
A kazuárok egyébként nem semmi madarak. Képesek egyetlen rúgással megölni egy embert!
A közönséges makákó: az egyetlen határsértő.
És mégis, a vonalnak megvan a maga „csempésze”. Ez a közönséges makákó (rákevő makákó) – egy főemlős, amely Balin és Lombokon is egyaránt megtalálható. A titok az univerzalitásában rejlik: a makákók tudnak úszni, mindenevők és kiválóan alkalmazkodnak a különböző körülményekhez.
A Wallace-vonal nem csupán egy biogeográfiai határ. Ez egy szemléletes példa arra, hogyan írja át a geológia és az éghajlat az élet forgatókönyveit. 35 kilométernyi víz, ami az ember számára nevetséges távolságnak tűnik, a természet számára 35 millió éves választóvonallá vált.
Bali és Lombok állatvilága megmutatja: az evolúció néha bármely politikusnál keményebb határokat tud húzni.
