Egy témába vágó klasszikus vicc:
Elsősegély-előadás az egyetemen, belép a terembe egy késve érkező hallgató. A professzor azonnal nekiszegezi a kérdést:
– Kedves barátom, nevezze meg az univerzális elsősegélyszert!
– A Vietnámi balzsam!
– Helyes! És milyen esetekben hatástalan?
– Ha üres a tégely.
Nincs olyan ember Közép- és Kelet-Európában, aki élt a szovjet időkben, és ne ismerné ezt a kis piros, arany csillagos tégelyt. A Szovjetunióban akkora volt a népszerűsége, hogy… most ne nevess, ez tényleg igaz… része volt a szovjet különleges erők (Szpecnaz) alapfelszerelésének is. És amikor erről az amerikai titkosszolgálatok tudomást szereztek, ők is elkezdték rendszeresíteni az elsősegélycsomagjaikban, hatalmas összegekért vásárolva a szocialista Vietnámtól.
Szóval, ha a szovjet kommandósoknak ott lapultak a felszerelésükben ezek az aprócska tégelyek bevetés közben, akkor mondanom sem kell, hogy akkoriban minden anyuka házi patikájában is ott figyeltek.
Mindenkinek volt ilyenje.
Ez volt az univerzális csodaszer mindenki számára, minden bajra!
Igaz, néha előfordultak baklövések, amikor olyan esetekben is használták, amikor egyáltalán nem lett volna szabad. Például kígyómarásra, égési sérülésekre, és így tovább. De mivel nem volt modern választék, az emberek azt használták, ami épp kéznél volt. Márpedig a 4 grammos tégely MINDIG kéznél volt!
A Vietnámi balzsamot – vagy eredeti vietnámi nevén a Cao Sao Vàng-ot – egy Trinh Van Bo nevű homeopata találta fel, aki – minő meglepetés – szintén vietnámi volt, és Vietnámban élt. De viccet félretéve: Trinh Van Bo csupán alapul vett a csodaszeréhez egy hagyományos vietnámi receptet, amelyet régóta készítettek a hazájában, és arra használtak, hogy…
MOST MÉG NEM MONDOM EL, LEGYEN EGY KIS TÜRELMED, LEJJEBB KIDERÜL.
Maga a homeopata azonban fejfájás és általános gyengélkedés ellen használta. Ez még 1916-ban történt. A szer pedig annyira népszerűnek bizonyult, hogy Trinh úgy döntött, saját gyógyszeripari céget alapít.
És láss csodát, az üzlet beindult!
Még jobban felpörögtek az események, amikor Trinh francia befektetőket talált, akik komoly tőkét invesztáltak a kis üzemébe, és sikerült a szert praktikus csomagolásba tölteniük: abba a bizonyos apró, 4 grammos bádogtégelybe.
A hatalmas bödönökben tárolt por helyett (amiből a helyi füvesemberek adagolták a szer pontos mását) a franciák kényelmes tárolóedényt adtak az emberek kezébe. Ez már ellenállt a jellegzetes vietnámi párának és nyirkosságnak is. Ráadásul jelentősen megváltoztatták a felhasználási javallatokat.
Míg maga a vállalkozó, Trinh úgy vélte, hogy a szer fejfájásra és általános rosszullétre való, a franciák azt javasolták, hogy pozicionálják át szúnyogcsípés és muslicák elleni szernek. Amiből Vietnámban aztán tonnaszámra akad minden négyzetkilométeren.
A népszerűség olyat robbant, hogy a cég forgalma évről évre megháromszorozódott!
De minden jónak vége szakad egyszer. A franciák „elfogytak” Vietnámban: pontosabban mind elmenekültek, miután az ország a szocializmus építésének útjára lépett, és 1954-ben minden vállalatot államosítottak.
A Vietnám és a Szovjetunió közötti szoros barátság idején az ország gigantikus mértékű segítséget kapott pénz és nyersanyagok formájában. Ezt a segítséget valahogy – legalább a látszat kedvéért – viszonozni kellett. És ekkor Vietnámnak eszébe jutott a hagyományos orvoslása és a Vietnámi balzsam sikere.
Meglepő módon ezúttal is bejött a számításuk, a balzsam elképesztő népszerűségre tett szert. Mivel egyike volt a kevés elérhető és hatékony, ilyen típusú készítményeknek, pillanatok alatt meghódította a piacot.
A hatalmas keresletet látva a szovjet Egészségügyi Minisztérium megvásárolta a gyártási licencet. A gyógyszergyárakban már szovjet márkanév alatt kezdték gyártani, de megtartották az eredeti Vietnámi balzsam elnevezést, és ami a legfontosabb: az eredeti összetételt és a tégely jól ismert dizájnját.
A balzsam (vagy ahogy hívták: Zvjozdocska) egyedisége az illóolajokon alapuló, rendkívül erős összetételében rejlett:
- a mentol hűsítő érzést adott;
- a kámfor irritáló és „figyelemelterelő” szerként hatott;
- az eukaliptuszolaj fertőtlenített és könnyítette a légzést;
- a szegfűszegolaj melegítő és fájdalomcsillapító hatással bírt;
- a borsmentaolaj frissített és tonizált;
- a fahéjolaj pedig melegítő hatást váltott ki.
Mindezek révén sikerült egyesíteni az egyesíthetetlent: létrejött egy szer, ami mindenre jó. A szovjet áruhiány idején a kenőcs eleve népszerűségre volt ítéltetve. A gond csak az, hogy a balzsam hagyományos felhasználási módja valójában kicsit más volt.
Bár ez igazából nem is akkora probléma: ha mi így használjuk, hát így használjuk. A franciák is egy kicsit túlgondolták a dolgot. De valójában mindenkit a balzsam megalkotója, Trinh Van Bo vitt tévútra.
Hiszen a fejfájás és szúnyogcsípés elleni balzsamjához azt a hagyományos vietnámi receptet vette alapul, amit a helyiek egészen másra használtak… mégpedig fogkrémnek.
Igen, jól olvastad: a kámfor, a menta és az egyéb illóolajok keverékét a vietnámiak a fogszuvasodás megelőzésére használják. A falvakban minden reggel felkeltek, és olyan pálcikákkal tisztították a fogaikat, amelyekre ennek a „balzsamocskának” a pontos mását kenték.
És most még jobban meg fogsz lepődni: ezt a balzsamot a mai napig árulják fogkrémként Vietnámban, az illata és az íze pedig pontosan ugyanolyan, mint a Vietnámi balzsamé.
Egyetlen dologban tér el: Vietnámban a fogtisztító szerhez krétát is kevernek. Trinh Van Bo érdeme annyi volt, hogy kivette a krétát az összetevők közül, és csak az olajokat hagyta meg, így vált a szer külsőleg alkalmazható kenőccsé. Ennyi a legendás Vietnámi balzsam titka.
