De ez nem volt mindig így. Például az 50-es évek közepéig a tudósok szilárdan meg voltak győződve arról, hogy Szibériában a mocsarakon és az éhes medvéken kívül semmi sincs, az a feltételezés pedig, hogy ott gáz és olaj van, csak nevetést váltott ki.
Amikor Tyumenyben megkezdődtek a fúrási munkálatok, a geológusok… egy hatalmas meleg tengert találtak, igaz, a föld alatt, de olajnak nyoma sem volt. Ugyanez volt a Középső és a Déli Urállal: ezeket a leggazdagabb ásványkincs-telepeik miatt becsülték, van is belőlük még úgy 500 évre elegendő tartalék. Az Észak-Urál viszont nem volt ennyire szerencsés. Persze, találtak ott ásványkincseket, de a 20. századig úgy vélték, hogy a régiónak az erdőn és a prémeken kívül nincs mit felajánlania.
Csak a bolsevikok hatalomra jutásával kezdődött meg a régió valódi feltárása, és ettől kezdve a leletek egymás után bukkantak fel. Az egyetlen dolog, amit nem tudtak elegendő mennyiségben találni az ipari kitermeléshez, az az arany volt. Persze, előfordult, és titokban mosták is az illegális aranymosók és a kis artelek (munkaközösségek), de egy olyan nagyszabású aranybányászatról, mint Szibériában, még csak nem is álmodtak.
Bár mindenki, aki benne volt a témában, pontosan tudta: van arany!
Minden megváltozott 1985-ben, amikor a geológusok találtak… Dehogy találtak ők bármit is! Szó szerint egy váratlan és nem várt lelet pottyant az ölükbe. És az egész nem is a vécével kezdődött, hanem azzal, hogy az egyik kutatócsoporthoz új vezetőt neveztek ki.
A geológusok táborhelye a gyönyörű permi Visera folyó egyik kis mellékfolyójánál, a Niolsznál volt. A folyócska kicsi, köves, de a hely nagyon szép volt, egy földi paradicsom, leszámítva a milliárdnyi szúnyogot és muslicát, amelyek az egész környékről egy ingyenes reggelire, ebédre és vacsorára sereglettek össze.
Annyi volt a szúnyog, hogy a rovarfelhők mindent elleptek, még egy egyszerű, ötperces erdei séta is, akár kis-, akár nagydologról volt szó, valóságos hőstettnek számított. Be kellett szaladni az erdőbe, elvégezni a dolgot, és már szaladni is kifelé. És ha a gyors „bombavetés” közben a geológusnak egy újságdarabbal a kezében egy medvével kellett volna találkoznia, 100%, hogy nem lett volna semmi kiabálás, hanem ez a párbeszéd zajlott volna le:
- Ön egy medve, igaz? Legyen szíves, csapjon rá arra a szúnyogra a jobb farpofámon.
Ezért állandóan a tábortűz mellett kellett ülni, a sátorban feküdni, vagy hosszú, csillagtúrákra indulni, kötelezően felmászva a dombtetőkre, ahonnan a friss szél elfújhatta a szúnyogokat, és legalább egy kicsit levegőhöz lehetett jutni (a szó mindkét értelmében).
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a nyár közepén lábát törte és a „szárazföldre” evakuálták a csapat vezetőjét, így a geológusok egyedül maradtak, várva az új vezetőségre, amely nem is késlekedett megjelenni.
Az új vezető erősítéssel érkezett, és az első dolog, amit a természetes szükségletei miatt meglátott, az… az „erdő-könyvtár” volt, tele újság- és magazindarabkákkal… furcsa barnás foltokkal.
Ez nem állapot!
A környező erdőket persze fel kell térképezni, de nem ennyire aktívan, ráadásul a természetet óvni kell, mégiscsak a mi anyánk… minden értelemben, a geológusoké is.
Ezért az új vezető egyik első rendelkezése az volt: kézbe venni a szerszámokat és ásni egy gödröt az erdőben a természetes szükségletek elvégzésére. Hogy közben ne egyék meg őket elevenen, a geológusok másik részének fűrészt, fejszét és kalapácsot adtak.
Az kiásott gödör fölé egy kézzel ácsolt vécé emelkedett, de mit vécé, egy valóságos várkastély, ahová be lehetett zárkózni, befújni valamivel a muslicák ellen és… nyugalomban könnyíteni a lelkeden a feneketlen gödör fölött.
A gödör valóban feneketlen volt, mivel a csapat több hónapig tervezett ezen a helyen maradni, ezért lelkiismeretesen, érzéssel, átgondoltan ástak. Amikor a vezető eljött, hogy felmérje a munka állását, egy nagyon érdekes részletet vett észre: a kiásott földben rengeteg agyag volt, zsíros, évszázados, kőzetdarabokkal keverve. És hogy a jó anyag ne vesszen kárba, úgy döntöttek, átmossák az agyagot, hátha valami érdekeset találnak benne.
És találtak is, a kapott mosadékban aranyra leltek, de nem egy vagy két pikkelyt (ezeket „jelnek” nevezik), és nem is 5-öt vagy 10-et, hanem majdnem 3 tucatot – 28 darabot!
Ez a mennyiségű arany mindenkit sokkolt, senki sem számított arra, hogy az erdőben, nem is a folyóban és nem is a hordalékban (ahol mindig van egy kevéske) ennyi arany lesz. Ez egyértelműen egy gazdag aranyérre utalt, amely az alapkőzetben rejtőzik. A leletről jelentést tettek „felfelé”, azonban Moszkvából furcsa válasz érkezett: ne nyúljanak semmihez, ne folytassanak további kutatásokat. Foglalkozzanak a kitűzött feladatok szerinti kereséssel.
A furcsa válasz oka egy év múlva derült ki, amikor a permi tajgában nehézgépek vonultak fel és megkezdődtek a fedőréteg-eltávolítási munkálatok. Kiderült, hogy egy hónapon belül egyszerre három geológiai kutatócsoporttól is érkezett arannyal kapcsolatos jelentés, ami lehetővé tette, hogy odafent, a térképen berajzolják az egyik legnagyobb uráli aranylelőhelyet, a Niolszi területet.
Azonban a másik két geológuscsoport jelentése nem volt ennyire „gazdag” a talált aranyban, és csak a harmadik, az erdei vécének köszönhetően felfedezett lelet mutatta meg teljes bizonyossággal: a Niolsznál bizony van arany. Pedig ezt megelőzően több mint 50 évig sikertelenül keresték.
