Azok alázatosan meghajolva távoztak a szobából. Minden előkészület megtörtént, az üzenetet elküldték Octavianusnak, már csak a legfontosabb, utolsó lépés maradt hátra.
Úgy élt, hogy istenségnek, „új Ízisznek” nevezte magát, és ezért úgy is kellett meghalnia, hogy ne veszítse el isteni méltóságát, mint egy igazi királynő. És ez volt az ő utolsó politikai lépése.
Még két évezreddel később is izgatja a képzeletünket ennek az egyiptomi uralkodónőnek a története. Játékfilmekben és számos festő vásznán látjuk Kleopátrát és a kígyót, amelynek marása a holtak birodalmába küldte a nagyszerű asszonyt.
De tényleg így történt minden a valóságban? Mit írtak erről az ókori szerzők? Miért kételkedtek még ők is abban, hogy a királynő halálát kígyó okozta? És miért vélik úgy a modern kutatók, hogy az ok egyáltalán nem kígyómarás volt?
A halál mint az élet csúcspontja
A híres egyiptomi királynő utolsó napjairól szóló információkat megtalálhatjuk az antik szerzők – Plutarkhosz, Sztrabón, Cassius Dio – műveiben. Ugyanakkor van némi eltérés a leírásaikban. Néha egyenesen az a benyomásunk támad, hogy mindannyian valamilyen legendát mesélnek újra, amely minden szerzőnél új értelmezést kap. A történet lényege azonban változatlan marad. Tehát, mit is tudunk?
Korántsem tudja mindenki, hogy Kleopátra már azelőtt elkezdett készülni a halálra, hogy a római csapatok bevonultak volna Egyiptomba. Ez nem spontán döntés volt – ellenkezőleg, a királynő számára ez egy gondosan kiszámított lépés volt, amelynek egész élete sajátos csúcspontjává kellett válnia.
Időszámításunk előtt 31 szeptemberében Marcus Antonius kénytelen volt Egyiptomban bujkálni az őt üldöző Octavianus elől. A római józanul mérte fel a kilátásokat, ezért gyakorlatilag beletörődött az elkerülhetetlen vereségbe és a közeli halálba. Semmit sem tett azért, hogy újra szembeszálljon Octavianusszal.
Antonius azonban nem merült el a gyászban. Kleopátrával együtt pazar ünnepségeket és lakomákat rendezett, hogy úgymond utoljára „kieressze a gőzt”. Plutarkhosz azt írja, hogy Antonius és Kleopátra már ekkor létrehozta a „Halálraítéltek Szövetségét”, amelybe a leghűségesebb társaik tartoztak:
„Olyan barátok iratkoztak fel bele, akik elhatározták, hogy velük együtt halnak meg, addig pedig életük vidám ünnepségek sorozatává vált, amelyeket felváltva rendeztek.”
Ahogy a történészek megjegyzik, egy ilyen tömörülés valamiféle szektára emlékeztetett, ahol a halál misztikus értelmet nyert. Lényegében a „Halálraítéltek Szövetségének” minden tagja a közeli végre készült, ami nem rémítette meg őket.
Ha hihetünk Plutarkhosz szavainak, az „öngyilkosok klubjából” elsőként Antonius távozott a másvilágra. Miután hamis hírt kapott a királynő haláláról, a kardjába dőlt. Ekkor a római csapatok már Egyiptomban voltak, de a haldokló (vagy halott) Antoniust mégis elvitték Kleopátrához, aki sokáig siratta elhunyt társát.
Ő maga azonban nem sietett megölni magát – a nő reménykedett abban, hogy sikerül megőriznie pozícióját.
Az utolsó döntés
Hibáztathatjuk-e Kleopátrát, amiért hűtlen lett a „Halálraítéltek Szövetségéhez”? Nem hiszem. Korábban kétszer is sikerült elcsábítania és a maga oldalára állítania római hadvezéreket. Sajnos az asszony hamar rájött, hogy Octavianus nem enged a rábeszélésnek, és nem megy bele engedményekbe. És bár a római találkozott a királynővel, kegyelmet ígérve neki, tervei egészen mások voltak.
Plutarkhosz azt írja, hogy egy Kleopátrába szerelmes római katona tájékoztatta a királynőt Octavianus valódi szándékairól. Diadalmenetben akart bevonulni Rómába, és a legyőzött királynőnek a harci szekere mögött kellett volna gyalogolnia. Kleopátra nem viselhette el ezt a megaláztatást, ezért habozás nélkül a halál mellett döntött.
A történészek nem tudják megmondani a pontos dátumot, hogy mikor követte el tettét az egyiptomi uralkodónő. Minden valószínűség szerint ez körülbelül időszámításunk előtt 30. augusztus 12-én történt.
A legelterjedtebb változat szerint egy paraszt érkezett a királynő palotájába egy kosár fügével. Az Octavianus által kirendelt őrök nem gyanakodtak semmi rosszra, és beengedték. Az érett gyümölcsök alatt egy kígyó (valószínűleg egy egyiptomi kobra) rejtőzött. Ennek a marása ölte meg Kleopátrát.
Ezt megelőzően a királynő üzenetet küldött Octavianusnak, amelyben azt kérte, hogy Antonius mellé temessék el. A megdöbbent római azonnal katonákat küldött a palotába, de már késő volt – legértékesebb „trófeáját” holtan találták.
Ahogy Plutarkhosz elmesélte, Kleopátra királyi öltözékben feküdt, mellette pedig két haldokló szolgálólányt és egy eunuchot találtak. Feltételezések szerint mindannyian kígyómarásba haltak bele. Érdekes módon azonban Plutarkhosz és Cassius Dio is kétségeit fejezte ki a „kígyós” verzióval kapcsolatban. Ahogy Cassius írja:
„Senki sem tudja biztosan, milyen halálnemet választott: a karján csak alig észrevehető szúrásnyomok látszottak.”
Ez a bizonytalanság számos legendával vette körül Kleopátra halálát. Már az ókorban is két verzió merült fel. Az első, a legnépszerűbb, a kígyó közreműködésére utalt. A második elmélet hívei azt feltételezték, hogy Kleopátra mérgezett hajtűt vagy fésűt használt, amellyel megszúrta magát. Nos, melyik a valószínűbb? És érdemes-e „felmenteni” a kígyót?
Népszerű, de kétséges verzió
Nem titok, hogy Kleopátrát érdekelték a különféle mérgek. Amatőr toxikológusként – ahogy ma neveznénk – állatokon (sőt állítólag rabszolgákon is) végzett kísérleteket, amelyeken a különböző mérgező anyagok hatását tesztelte.
Plutarkhosz azt állítja, hogy e kísérletek során a királynő meggyőződött arról, hogy az áspiskígyó mérge gyakorlatilag fájdalommentesen és, ha lehet így mondani, „szépen” öl. A történész szerint a megmart áldozat lassan elaludt, elveszítve érdeklődését minden iránt, ami körülötte történt. A modern kutatók azonban szkeptikusak ezzel a verzióval szemben.
Egyiptom legveszélyesebb kígyójának az egyiptomi kobrát tartották. Állítólag éppen ilyet vittek be Kleopátrának a fügéskosárban vagy egy csokorban. Andrew Gray tudós így vélekedik erről:
„A kobrák nemcsak túl nagyok, de annak az esélye is, hogy valaki belehaljon a mérgüke, csupán körülbelül 10%… Ez nem azt jelenti, hogy nem veszélyesek: a méreg szövetelhalást okoz, ami kétségtelenül halálhoz vezet, de nagyon lassúhoz.”
Lassú halál, amelyet szövetelhalás és bénulás kísér – hiányzott ez Kleopátrának? És aztán ne felejtsük el, hogy kevés ideje volt – az üzenetet már átadták Octavianusnak, ezért a királynőnek gyors, szinte azonnali halált kellett halnia.
Ráadásul az uralkodónő kétségtelenül még holtában is teljes pompájában akart mutatkozni – nem véletlenül parancsolta meg, hogy adják rá a királyi öltözéket. Lásd be, furcsa lett volna, ha ilyen állapotban a kínoktól vonaglik, vagy eltorzult arccal dermed meg.
Figyelemre méltó az is, hogy a rómaiak a palota átkutatásakor nem találtak kígyót a királynő lakosztályában. Igen, beszéltek arról, hogy valaki kígyónyomot látott a földön a királyi lakhely közelében, de vajon szolgálhat-e ez megbízható bizonyítékként?
Mellesleg, Plutarkhosz beszámolója szerint a rómaiak a már halott királynő mellett haldokló szolgálólányokat láttak. A bejáratnál egy nemrég elhunyt eunuchot találtak. Bármelyik kígyószakértő megmondhatja, hogy egyetlen kígyó nem ölhetett meg ennyi embert ilyen rövid idő alatt – ez egyszerűen lehetetlen, mivel a hüllők spórolnak a méreggel, az „újratermelődéshez” pedig időre van szükségük. Ha így van, akkor mi végzett Kleopátrával?
Halálos „koktél”
Nem is olyan régen német kutatók újra tanulmányozták a fennmaradt történelmi forrásokat, és elemezték a kígyómarások emberre gyakorolt hatását. A tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy Kleopátra halálát egyáltalán nem kígyó okozta.
A kutatócsoport vezetője, Christoph Schäfer úgy véli, hogy a királynő egy speciális méregkeveréket használt, amely nagy adag ópiumot, valamint egyes mérgező növények kivonatait tartalmazta. Ez a „koktél” valóban gyors és fájdalommentes halálhoz vezethetett. Ahogy Schäfer megjegyzi:
„Egy ilyen keverék néhány órán belül fájdalom és a külső elváltozása nélkül okozza az ember halálát… A dokumentumok szerint Kleopátra szép akart maradni a halála után is, hogy megőrizze a róla kialakult mítoszt.”
De ha ez így van, felmerül a logikus kérdés: miért terjedt el a történet a kígyómarásról, ha nem is volt kígyó? Nem kizárt, hogy ezt a legendát maguk az egyiptomiak táplálták.
A kígyó az egyik királyi jelképnek számított. Részvétele a rituáléban (Kleopátra esetében ez valóban egyfajta szent cselekedet volt) a királynő isteni mivoltára utalt, akit már életében „új Ízisz istennőnek” neveztek.
Kleopátra sírját a mai napig nem találták meg, bár vannak feltételezések a valószínűsíthető helyéről. Halálával ő, a Ptolemaioszok utolsó sarja, bizonyos mértékig még győzelmet is aratott. Kleopátra nem lett Octavianus trófeája. Ahogy a korabeli társadalom vélte, a királynő tette segített neki megőrizni méltóságát és felmagasztosulni kortársai szemében.
Mit is mondhatnánk – az egyiptomi uralkodónő halála évezredekkel később is érdekes. Pedig nem zárható ki, hogy ha a királynő beletörődött volna sorsába, és Octavianus foglyává válik, ma sokkal kevesebben tudnák, hogy ki is volt Kleopátra.
