Hogyan végezték el a dolgukat az emberek, amikor a kastélyokban éltek? Bármilyen furcsa is, a kastélyok vécéjének kialakítása a maga idejében valóságos mérnöki csoda volt.
A középkori kastélyokat erődítménynek építették – vastag falakkal, lőrésekkel, árokkal és felvonóhíddal. De odabent valahogyan élni is kellett. Enni, aludni, mosakodni… és vécére menni. Lyukat ásni a kőpadlóba, vagy cserepet tartani a teremben nem volt praktikus, szóval szükség volt egy olyan megoldásra, ami jól illeszkedik az építészetbe.
És itt érdemes megkérdezni… Te hogyan képzeled el a gardróbot? Valószínűleg valami olyasmit, mint egy szekrény, ahol a ruhákat tárolják, vagy akár egy külön szoba, mint egy színházban. De eredetileg ez a szó egy kicsit mást jelentett.
Így hívták azt a keskeny, kőből készült fülkét, amit egyenesen a kastély falába építettek be. A gardrób működési elve rendkívül egyszerű és elegáns volt. A fülkében vágtak egy nyílást, amin keresztül minden tartalom lezuhant – legtöbbször közvetlenül a falon kívülre, néha az árokba vagy egy folyóba. Semmi cső, semmi szivattyú, csak a gravitáció ereje. Néhány kastélyban a nyílás alá függőleges csatornát is építettek, hogy a hulladék ne a lábazatnál gyűljön össze.
Ahol a közelben víz volt, a patak természetes módon elmosta az egészet. A látszólagos primitívség ellenére az ilyen vécék alaposan át voltak gondolva. A nyílást szögben helyezték el, hogy semmi ne akadjon el, a felette lévő falat pedig vastagabbra építették, hogy csökkentsék a szagokat. A gardróbokat legtöbbször a tornyokban vagy a falak távoli részein helyezték el, távol a hálószobáktól és a termektől.
Néha az őrök számára közös vécéket alakítottak ki – hosszú kőpadokat több nyílással, amik egyetlen csatornába vezettek. Ez már szinte a csatornázás korai formája volt. Az előkelő személyeknek ezzel szemben lehetett saját, személyes vécéjük, fabetéttel, szövetborítással és akár függönnyel is. De még ilyen átgondolt mérnöki munka mellett is megmaradtak a higiéniai problémák.
A hulladék a falak alatt felgyűlhetett, rothadhatott és szennyezhette a vizet. Olyan szagok terjengtek, hogy a gardróbokban gyakran akasztottak illatos gyógynövényeket, sőt néha – ruhákat is. Úgy gondolták, hogy az ammóniapára elriasztja a molyokat. Így rögzült a gardrób szó kettős jelentése is – a ruhák és a megkönnyebbülés helye.
Érdekes, hogy a vécé gyakran sebezhető pontot jelentett. A krónikák írnak olyan esetekről, amikor rosszakarók a gardrób levezető aknáján keresztül jutottak be a kastélyba. Ilyen incidensek után az aknákat rácsokkal kezdték védeni, és a talajszint fölé helyezték. Idővel, a városok fejlődésével és a csatornák megjelenésével, az egyszerű gardróbok eltűntek.
De a függőleges elvezetés és a szagok elszigetelésének elve adta az alapját a későbbi vízzel öblíthető vécéknek is.
Egyes kastélyokban a mérnökök olyan megoldásokat alkalmaztak, amik meglepően hasonlítottak a modern szaniterrendszerekre. Például a skóciai Caerlaverock kastélyban és az angliai Windsor palotában folyamatos öblítési rendszert használtak, ahol a gardrób csatornáját egy patakhoz vagy belső ereszcsatornához kapcsolták – a természetes víz részben lemosta a hulladékot. A sziklára épült erődökben, ahol nem volt elérhető a víz, kőből készült vezetőelemekkel ellátott aknákat építettek, hogy a lefolyó ne károsítsa a falazatot. Az északi országokban pedig még téli vécéket is kialakítottak a falakon belül, hogy a hidegben is használni lehessen őket – az alsó nyílást egy kőből készült fedőlappal le lehetett zárni, így megakadályozva a huzatot.
A maga idejében mindez igazi technológiai művészet volt, ahol az építészek, vízvezeték és csatornázás nélkül is működőképes, tartós és az akkori mércével mérve teljesen higiénikus rendszert hoztak létre.
Lényegében minden modern vécé egyenes leszármazottja a középkori kastély falában lévő kőnyílásnak. Így a kastélyvécék története nem egy anekdota a régi szokásokról, hanem egy példa arra, hogyan tudott az emberi leleményesség megoldani bármilyen mindennapi feladatot, még a legkevésbé nemeset is.
