
Ezek az acél leviatánok, amelyek képesek hónapokig rejtőzködni a tenger mélyén, a mérnöki gondolkodás csúcsát képviselik.
Közöttük is különleges helyet foglalnak el a dízel-elektromos tengeralattjárók (DEPL) – egyedi gépek, amelyek az egyszerűséget, a megbízhatóságot és a halálos hatékonyságot ötvözik. De hogyan képesek a víz alatt működni, ahol nincs levegő a motorok számára? Merüljünk el ebben a lenyűgöző világban, és ismerjük meg a dízel tengeralattjárók összes titkát!
Működési elv: Kettő az egyben

Felszíni haladás
A felszínen a dízel tengeralattjáró a dízelmotorjait használja, amelyek egyszerre két feladatot is ellátnak: meghajtják a hajócsavarokat és forgatják a generátorokat, amelyek az akkumulátorokat töltik. Ezek az akkumulátorok a víz alatti közlekedés kulcsfontosságú elemei.
Víz alatti haladás
A víz alatt a dízelmotorok használhatatlanná válnak – oxigénre van szükségük. Ezért a tengeralattjáró átvált az akkumulátorokról táplált elektromos motorokra. Ez komoly korlátot jelent: a víz alatt tartózkodás ideje az akkumulátorok kapacitásától függ. Miután lemerültek, a tengeralattjárónak fel kell emelkednie a felszínre a töltéshez.
A légcső (schnorchel) – egy korty levegő a víz alatt

A víz alatti tartózkodás idejének növelése érdekében találták fel a légcsövet – a motor víz alatti működését biztosító eszközt. Ez egy kihúzható cső, amely lehetővé teszi a levegő beszívását a dízelmotorok számára periszkópmélységből. Ez a rendszer azonban nem tökéletes – a szelepek meghibásodhatnak, ami néha tragédiákhoz vezetett. A szovjet K-129-es tengeralattjáró 1968-as pusztulásának egyik feltételezett oka éppen egy ilyen csövön keresztüli elárasztás volt.

Az első – a „Minoga”
A világ első dízel-elektromos tengeralattjárója az orosz „Minoga” volt, amelyet 1908-ban bocsátottak vízre. Jellemzői a mai mércével szerények: vízalatti vízkiszorítása 142 tonna, sebessége a víz alatt 5 csomó, fegyverzete pedig két torpedóvető cső volt. De a maga idejében ez áttörést jelentett! Érdekes tény: 1913-ban a „Minoga” egy gyakorlati merülés során elsüllyedt a legénység hibájából (egy hátrahagyott jelzőzászló blokkolta a szellőzést), de a teljes legénységet kimentették.

A dízel-elektromos felépítés 1910 és 1955 között vált uralkodóvá a tengeralattjáró-építésben. A hajók nagyobbak, erősebbek lettek, és már több tíz órát is képesek voltak a víz alatt tölteni. Például a 641-es tervszámú (NATO-besorolás szerint Foxtrot) tengeralattjárók vízalatti vízkiszorítása 2475 tonna volt, és 90 napig tudtak önállóan működni.
A 636-os tervszámú „Varsavjanka”
Az atom-tengeralattjárók megjelenése ellenére a dízelhajók nem adták fel pozícióikat. A modern dízel-elektromos tengeralattjárók, mint például a 636-os tervszámú „Varsavjanka”, csúcstechnológiás hajók alacsony zajszinttel, erős fegyverzettel (beleértve a „Kalibr” cirkálórakétákat) és a legénység számára javított körülményekkel. Ideálisak a sekély vizeken való bevetésekhez, ahol az atomóriások túl sebezhetőek.

A dízel tengeralattjárók korszaka még mindig tart. Ellentétben az USA-val, Nagy-Britanniával és Franciaországgal, amelyek teljesen átálltak az atom-tengeralattjáró flottára, sok ország (Oroszország, Kína, Németország) továbbra is épít és modernizál dízel-elektromos tengeralattjárókat. Oroszország például 2022-ben írt alá szerződéseket új tengeralattjárók építésére az Északi és a Balti Flotta számára.
Konklúzió: A mélység örökös munkásai
A dízel-elektromos tengeralattjárók hatalmas utat tettek meg a „Minogával” végzett első kísérletektől a modern „Varsavjankákig”. Nem annyira híresek, mint az atomóriások, de a világ 40 országának tengeralattjáró-flottájának alapját mégis ők alkotják. Előnyeik – a viszonylagos olcsóság, az alacsony zajszint, a sekély vízen való manőverezőképesség – számos feladatra teszik őket nélkülözhetetlenné.