Ettől az időszaktól vált a tengerész hivatás a legveszélyesebbé az összes közül. A veszély pedig nem a viharokban, az útirány elvesztésében vagy a tengeri csatákban rejlett, hanem a betegségekben.
Akkoriban még nagyon kevés módszer létezett az élelmiszerek tartósítására (főként sót alkalmaztak), a friss gyümölcsök és zöldségek pedig hamar elfogytak a hajókon, ami vitamin- és ásványianyag-hiányhoz vezetett.
A skorbut, amelyet korábban háborús betegségnek tekintettek, az utazók foglalkozási ártalmává vált. Ebbe rengeteg tengerész halt bele. Ezeket a veszteségeket akkoriban meglehetősen közömbösen fogadták; a hajók legénységét eleve nagyobb létszámmal toborozták, mivel a kapitányok tisztában voltak vele, hogy nem mindenki éli túl az utat. Ha az eredeti legénységnek csupán a negyede tért haza, az expedíciót már sikeresnek tekintették. De persze ez a felállás nem mindenkinek volt ínyére.
A tengerészt akkoriban a tenyerébe ivódott szuroktól feketéllő kezeiről és a skorbut miatt elvesztett fogairól lehetett felismerni. Az orvosok megpróbáltak gyógymódot találni erre a betegségre, ám a kórokozó baktériumok felfedezése előtt uralkodó miazma-elmélet tévútra vezette őket.
Egészen a XIX. század végéig miazmáknak nevezték a környezetben jelen lévő „fertőző ágenseket”. Néhány orvos a kellemetlen szagokkal hozta azokat összefüggésbe. Az orvosok úgy vélték, hogy a fertőző betegségek okai a bomlástermékek, amelyek a talajban, a vízben és a salakanyagokban, ürülékben találhatók. Úgy tartották, hogy a miazmák a keletkezési helyükről elpárolognak, a levegőbe kerülnek, majd azzal együtt az emberi szervezetbe jutva betegséget okoznak.
A skorbut ellen a megszokott módszerekkel próbáltak küzdeni: szellőztetéssel, rágódohánnyal, mérsékelt mennyiségű alkohollal, sós vízzel. A XVII. század első felében William Harvey angol orvos és anatómus feltételezte, hogy a skorbuttal a citrom is megbirkózhat, mivel savat tartalmaz. Az akkori „tudós” közösség felkapta a sav ötletét, és azt javasolta a tengerészeknek, hogy étrendjükben ecetet vagy gálicot (rézgálicot) használjanak. Ez a kezelés azonban csak rontott a helyzeten, sőt, további kínzó tüneteket is előidézett.
A probléma megoldásában a véletlen segített. Akkoriban a hajók legénysége kénytelen volt egy különleges szeszes italt, a bumbót fogyasztani. Ugyanis a hordókban tárolt víz hamar ihatatlanná vált. Ennek fogyasztása nemcsak kellemetlen, de veszélyes is volt, amint azt a szaga is jelezte. A tengerészek ezért kitalálták, hogy brandyvel vagy rummal fertőtlenítik. Így azonban még mindig pocsék íze volt, ezért cukrot és fűszereket adtak az italhoz. Így született meg a bumbó, ez a sajátos vizes-rumos koktél. A receptje akkor vált gyógyító erejűvé, amikor egy brit admirális, az Öreg Grognak becézett Edward Vernon újítását bevezették.
Az 1740-es években Vernon hadjáratot indított a fedélzeti alkoholizmus ellen, és elkezdte vízzel hígítani a rumot. Hogy valamelyest enyhítse ezt a szigorú intézkedést, és kedvében járjon a tengerészeknek, az admirális bumbó készítését rendelte el. Az ital receptjét kissé módosították: a fűszerekkel való takarékoskodás végett citromot is adtak hozzá. Így született meg az új „koktél”, amelyet Edward Vernon tiszteletére grognak neveztek el.
Úgy tartották azonban, hogy a grog ízben alulmarad a bumbóval szemben, ezért korántsem minden tengerész tért át rá. Ez a nem túl népszerű ital főleg a Brit Királyi Haditengerészetnél terjedt el. És ki gondolta volna! Éppen ennek köszönhetően kezdett csökkenni a skorbut miatti halálozások száma. Ám Nagy-Britanniában ezt a tényt nem kapcsolták azonnal a citromhoz, ezért továbbra is ecettel, gáliccal és tengervízzel próbálták gyógyítani a tengerészeket.
James Lind hajóorvos, aki egy, a Földközi-tengeren állomásozó hadihajón teljesített szolgálatot, járt legközelebb a megfejtéshez. Egy alkalommal 12 skorbutban szenvedő beteg került a gondjaira, és Lind elhatározta, hogy kísérletet végez. A betegeket hat párra osztotta, és mindegyik párnak más-más „gyógyszert” adott: almabort, ecetet, tengervizet, gálicot, citromot vagy narancsot, árpalevet vagy paszta állagú fűszerkeveréket.
A gyümölcsök hamar elfogytak a hajóról, de az a négy tengerész, aki gyümölcsöt és almabort kapott, teljesen felépült. Ez arra a következtetésre vezette az orvost, hogy a sav és a sós víz nem használ a skorbut ellen. Azt azonban nem tudta pontosan megállapítani, hogy mi is a valódi gyógyír.
Lind a kísérlete és megfigyelései alapján értekezést írt, de tudományos következtetéseire senki sem hallgatott, mivel azok nem illettek bele az elismert miazmaelméletbe. Ezért Nagy-Britanniában még sokáig több tengerész halt meg skorbutban, mint a háborús időkben szerzett sérülések és sebesülések következtében.
A hajóorvos kutatási eredményei csak jóval később találtak meghallgatásra. A savanyú káposzta, az áztatott vörösáfonya, a fokhagymás hagyma és az alma skorbutellenes hatásairól már James Lind előtt is értekeztek. De ő volt az első, aki ezt kísérleti úton is megpróbálta igazolni.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
