Harmadik ember szindróma. Miért talál ki magának társat egy halál szélén álló agy?

Nézzünk utána ennek a különös jelenségnek, és hogy mit mond róla a tudomány.

Képzeld el: egyedül vagy, és egy jeges pusztaságon haladsz. A hideg a csontjaidig hatol, az ujjaid már alig engedelmeskednek, és minden mozdulat olyan, mint egy maraton, súllyal a mellkasodon.

Körülötted – sehol senki. De hirtelen tisztán érzed, hogy valaki ott van veled. Sőt, nem egyszerűen csak érzed – hallod a hangját, érzed, hogy mögötted megy, segít, néha még tanácsokat is ad.

Nem, nem őrültél meg. Pontosabban, csak egy kicsit – és csak átmenetileg. És ez a furcsa eset akár az életedet is megmentheti.

Ez a harmadik ember szindróma. Egy egyedülálló pszichológiai jelenség.

A „kísértet”, ami megment

A jelenséget először Ernest Shackleton brit Antarktisz-kutató írta le 1919-ben. Expedíciója a Déli-óceán jeges világában rekedt. Hajójukat szétzúzta a jég, és a csapat több mint két éven (!) keresztül próbált túlélni a jégen és a viharos tengereken, miközben igyekeztek visszajutni a civilizációba. Az út egyik legnehezebb szakaszán Shackleton hirtelen rájött:

„Hárman voltunk… de mindvégig úgy tűnt, hogy négyen.”

De miért éppen a harmadik ember szindrómája? Miért nem a negyediké vagy a másodiké?

Azért, mert a történet Thomas Eliot költőnek köszönhetően terjedt el, aki az 1922-ben megjelent „Átokföldje” (The Waste Land) című művében ezt írta:

„Ki az a harmadik, aki mindig melletted halad? Ha számolom, csak te vagy és én, de ha előre tekintek a fehér úton, mindig ott halad melletted valaki más is.”

Így született meg a „harmadik ember” fogalma: a láthatatlan útitársé, aki extrém helyzetekben jelenik meg, amikor a szervezet a végsőkig kimerült, az elme pedig kétségbeesett. Bármilyen paradoxnak tűnik is, éppen ez az illúzió adhat erőt a továbbhaladáshoz.

Számos ilyen eset ismert. Íme, csak a legkirívóbbak:

Reinhold Messner hegymászó a Mount Everest megmászása közben csokoládéval kínálta fantomját. Dr. Jeremy Windsor 2008-ban 8000 méteres magasságban egy egész napon át beszélgetett képzeletbeli barátjával, Jimmyvel. Jim Sevigny kutató, miután lezuhant egy hegyről, egy hangot hallott, ami azt parancsolta: „Vedd a kabátod!”. Ez a hang szó szerint elvezette őt a mentőcsapathoz.

A katasztrófák túlélői, sarkkutatók, pilóták, tengerészek, sőt még űrhajósok is gyakran találkoznak ezzel a „fantommal”. Amikor valaki egyedül, a tűrőképessége határán találja magát, az agya gyakran meglepő lépésre szánja el magát: „Oké, egyedül nem fogsz megbirkózni vele. Itt egy képzeletbeli társ.”

Mit mond a tudomány?

Első pillantásra misztikusnak tűnhet. Ebből születtek a segítő kísértetekről szóló, kitalált történetek is.

Valójában azonban mindez megmagyarázható a neurobiológia segítségével.

Olaf Blanke svájci neurológus a kísérletei során kiderítette: ha az agy bal oldali temporoparietális lebenyét (halánték-fali lebeny) enyhe elektromos inger éri, az illető érezni kezdi, hogy valaki van mellette. Akkor is, ha valójában senki sincs ott. Ez a terület felelős a testérzékelésért, saját testünk térbeli helyzetének tudatosításáért és az érzékszervek összehangolásáért. Ha pedig ez a terület „meghibásodik”, akkor jelennek meg a fantomok. Ez pedig könnyen előfordulhat extrém körülmények között.

A helyzetet súlyosbíthatja a magaslati pszichózis, ezért fordul elő ez a jelenség gyakrabban a hegymászóknál. 7000 méter feletti magasságban az agy nem kap elegendő oxigént, és ilyenkor kezdődnek az érzékcsalódások: hangok, képek, emberi hangok.

De figyelj! Ez a harmadik, aki megjelenik, korántsem felesleges. Ez nem valamiféle elvont, kaotikus kép.

Ezek a harmadik felek egyáltalán nem véletlenszerűek – leggyakrabban egy „gondoskodó” valaki, mintha egy belső megmentő lenne.

Miért teszi ezt az agyad?

Azért, mert sürgősen meg kell mentenie téged, de szinte semmilyen erőforrása nincs erre.

A pszichológusok ezt egyszerre több mechanizmussal magyarázzák:

• Kivetítés (projekció) – saját erődet vagy tapasztalatodat egy külső alakra ruházod át, és ő mintegy vezet előre. Olyan erőt ad, ami már szinte nincs is.
• Bekebelezés (introjekció) – egy képzeletbeli mentor, akinek a hangja a fejedben szólal meg. Gyakran ez olyasvalaki, mint egy anya, parancsnok, tanár vagy Isten. Az embernek szüksége van a hierarchiára és a támogatásra. És ez a szükséglet extrém helyzetben az agyban ölt testet.
• Visszaesés (regresszió) – visszatérés a gyermeki gondolkodásmódhoz, amikor egyedül könnyebb túlélni egy „képzeletbeli baráttal”.
• Ellensúlyozás (kompenzáció) – ha nincs erő, jön a fantázia, ami erőt ad.

Röviden szólva, amikor a szervezet már majdnem feladta, az agyad „mindenáron túlélni” üzemmódba kapcsol, és egy képzeletbeli segítőtársat „rajzol” melléd. Aki valóban segít.

A szindrómát egyelőre kevéssé tanulmányozták – nem azért, mintha nem lenne érdekes, hanem mert nehéz laboratóriumi körülmények között modellezni. Hiszen nem taszíthatsz egy önkéntest a halálos magányba a tudomány érdekében.

Bár néhány tényt azért sikerült összegyűjteni:

• Az extrém körülmények közé került emberek 30%-a érzi „valaki jelenlétét”.
• A katasztrófák túlélőinél ezek a jelenések gyakran döntő szerepet játszottak.
• Minél erősebb az elszigeteltség, a kimerültség és a félelem – annál nagyobb a „harmadik” megjelenésének esélye.
• Leggyakrabban egy bizalmat ébresztő alak. Néha egy szeretett személy. Máskor „egy arctalan, de nagyon is szükséges valami”.

De akkor mégis… ez hallucináció?

Igen, de nem egészen.

• Neurobiológiai szempontból – igen, illúzió.
• Pszichológiai szempontból – alkalmazkodási (adaptációs) mechanizmus.
• A túlélés szempontjából – mindegy, akár kísértet is lehet, csak húzzon ki a bajból.

A harmadik ember szindróma példa arra, milyen zseniálisan és meghatóan képes működni az emberi agy, amikor minden rosszra fordul. Amikor nincs kire számítanod – teremt valakit. És bármilyen furcsán hangzik is, ez a valaki jelentheti a különbséget élet és halál között.

Úgyhogy, ha egy napon, miközben a világtól távol egy erdőben vagy a hóban bolyongsz, és hirtelen azt érzed, hogy valaki van melletted – ne ijedj meg.

Lehet, hogy egyszerűen csak az agyad teszi a dolgát. Vagy ki tudja, talán tényleg valaki ott megy melletted – egy jó és hasznos társ.