Ezt a pozitív képet – miszerint az elefánt okos és békés jószág – nagyrészt a szépirodalomnak és a filmeknek köszönhetjük.
Pont ezekben a művekben azonosítják őket gyakran az ember legjobb barátaival (bocs, kutyák!), valamint erős és nemes állatokkal, amelyek bárkinek készek segítő ormányt nyújtani, akinek szüksége van rá.
Az elefántok megítélése erősen romantizált… néha talán túlságosan is, de ez érthető: ugyan ki akarná azt feltételezni, hogy ezek az aranyos, esetlen, nagyfülű és szomorú szemű kiselefántok bármiféle kegyetlenségre képesek lennének?!
A 17–19. századi Dél- és Délkelet-Ázsiában, különösen Indiában élő emberek azonban az elefántok jellemének és képességeinek egy teljesen más oldalát ismerték. Talán nem fogod elhinni, de az indiai elefántok évezredeken át láttak el hóhéri feladatokat és hajtottak végre halálos ítéleteket.
Ez a kivégzési mód főként olyan helyeken volt népszerű, mint Perzsia (a Szászánidák idején) és India, de előfordult a Karthágói Köztársaságban, sőt a késői Makedón Királyságban is. A dresszírozott állatok sokoldalú kiképzést kaptak: képesek voltak az áldozatot azonnal megölni, vagy akár hosszasan kínozni is. Az elefántokat elsősorban azért vetették be, hogy demonstrálják az uralkodó abszolút hatalmát és azt a képességét, hogy még a vadállatoknak is parancsolni tud.
Meg kell hagyni, a keleti országok már az ősidők óta híresek voltak válogatott kínzásaikról és kivégzési módszereikről, az ezekről szóló beszámolók pedig rendre sokkolták az európai uralkodókat. Nos, az elefántos kivégzés pont ilyen volt. Már a puszta látvány is, ami az elefántok aktív közreműködésével zajló nyilvános kivégzéseken fogadta a bámészkodókat, tiszta horror volt és sokkolt mindenkit… ugyanakkor a kíváncsiságot is felkeltette.
Különösen – nem nehéz kitalálni – azokat az európai utazókat nyűgözte le, akik a világot járva számos akkori folyóiratban és élménybeszámolóban írtak az ázsiai életről. Éppen ezért az „elefánt általi halál” napjainkra meglehetősen jól dokumentált jelenségnek számít.
De miért pont az elefántot választották hóhérnak? Az intelligenciájuk és idomíthatóságuk jelentős előnyt biztosított számukra más vadállatokkal, például a medvékkel vagy oroszlánokkal szemben. Az elefántok sokkal kezelhetőbbek voltak, mint mondjuk a lovak…
Bár a lovat is be lehet tanítani a harcra, nem fogja szívesen megtaposni az ellenséges katonát, valószínűleg inkább átlép rajta. Ezzel szemben az elefánt… nos, az elefánt készségesen tapos, és ez a tény tette őket az ókori hadvezérek rendkívül népszerű „kedvenceivé”.
Az elefántok könnyen idomíthatónak bizonyultak; meg lehetett tanítani nekik, hogyan nyújtsák el az áldozat szenvedését, hogyan okozzanak lassú halált, vagy éppen hogyan végezzenek gyorsan az elítélttel – például úgy, hogy a fejükre lépnek. Mindezt a mahout – azaz a hajtó és egyben idomár – irányította, aki az uralkodói parancsnak megfelelően adta ki az utasítást az állatnak: kivégzés vagy kegyelem.
A valóságban a mahoutnak óriási hatalma volt az állat felett, hiszen az elefántok alapvetően nem támadnak emberre, legfeljebb védekeznek, azt is csak vészhelyzetben. Itt viszont szó szerint arra kényszerítették őket, hogy a természetük ellen cselekedjenek – ehhez pedig, lássuk be, érteni kellett.
Nem volt ritka, hogy az efféle „elefántos kínzások” közben az elítélt kapott egy kis szusszanásnyi szünetet, ami lényegében nem volt más, mint az uralkodó irgalmas természetének demonstrációja.
Számos ilyen „kegyes gesztust” jegyeztek fel a különböző ázsiai államok krónikái. Sziám királyai például arra tanították elefántjaikat, hogy úgy vágják földhöz az elítéltet, hogy „az ne sérüljön meg túlságosan”. I. Akbar mogul sah a hírek szerint arra használta ezt a technikát, hogy megbüntesse a „lázadókat”, majd a félholtra vert foglyokat szabadon engedte. Egyes források szerint egyszer Akbar öt napon át vetett oda egy embert az elefántoknak ilyen kínzásra, majd megkegyelmezett neki és visszaadta szabadságát. Az elefántokat néha istenítéletre is használták: ha a fogoly képes volt legyőzni az elefántot, szabadon távozhatott.
Az „elefántos kivégzés” minden borzalma ellenére a helyi uralkodók meglehetősen filozofikusan álltak mind az eseményhez, mind a hóhérokhoz. Az elefántok bevetése túlmutatott a megszokott királyi önkényen – élet és halál urának lenni. Az elefántok a hatalom, az erő, és ha kellett, az uralkodói nagylelkűség és kegyelem jelképei voltak, akik képesek voltak életet elvenni, de akár vissza is adni azt.
Az elefántok csupán az államhatalom eszközei voltak, a részvételükkel zajló kivégzések pedig az uralkodó korlátlan erejének és hatalmának demonstrációi: lám, még ezeket a hatalmas lényeket is képes teljesen az uralma alá hajtani.
Így hát lényegében az „elefántos kivégzés” nem volt más, mint egy iszonyatos színjáték, egy előadás, melynek során az elefántok vagy a levegőbe dobálták az embereket, majd megölték őket, vagy hosszan kínozták áldozataikat, csontjaikat törve, végül pedig kilapítva őket. Mindez nemcsak azt a célt szolgálta, hogy megbüntessék az elítéltet (az egy másik kérdés), hanem elsősorban azt, hogy megmutassák az egyszerű népnek, milyen hatalmas ember is az uralkodójuk. És ez működött… A helyiek szemében az uralkodó erkölcsi és spirituális uralmat gyakorolt a vadállatok felett is, ami csak tovább erősítette vitathatatlan tekintélyét és misztikus imázsát.
Az elefántok hóhérként való alkalmazása egészen a 19. század második feléig folytatódott, ám az európai gyarmatosítók megjelenésével ez a szörnyű gyakorlat fokozatosan megszűnt. Különösen a britek tettek sokat az ügy érdekében, akik angolszász szárnyaik alá vették Indiát, és határozottan számolták fel az „elefántos kivégzéseket”.
Ennek ellenére az utolsó feljegyzett, elefánt által végrehajtott kivégzésre az indiai Bíkánér városában került sor 1947 áprilisában. A végrehajtó egy Gavai nevű, több mint nyolc tonnát nyomó óriáselefánt volt, aki a brit uralom alatt több mint 150 bűnözőt zúzott szét hatalmas lábaival.
És bár a modern világban az „elefántos kivégzést” gyakorlatilag sehol sem emlegetik már, az továbbra is az abszolút hatalom sajátos metaforája maradt.
