A nő először szinte minden rokonát elveszítette, aztán a többieket elvitték az amerikaiak, őt pedig teljesen egyedül hagyták a szigeten – 18 hosszú évre. Néha úgy tűnik, hogy ilyesmi csak a könyvekben történhet meg. De a történet valóságos, és Amerika partjainál esett meg.
Még elképzelni is nehéz, min kellett keresztülmennie ennek a nőnek, pusztán azért, hogy életben maradjon. Ez nem olyan, mint pár napot sátorozni az erdőben.
Hadd meséljem el szépen sorjában.
Hogy került oda teljesen egyedül?
A szőrme volt azon kevés természeti erőforrások egyike, amellyel az észak-amerikai őslakosok és az európai gyarmatosítók kereskedtek. A 19. század elejére utóbbiak a piaci igényeknek megfelelő társaságokat hoztak létre. Ezek egyike volt az Orosz Birodalom által alapított és ellenőrzött Orosz-Amerikai Társaság.
1811-ben a társaság tengeri vidrákra kezdett vadászni Kalifornia partjai mentén, mivel ezeknek az állatoknak a bundája igen értékes volt. Erre az expedícióra egy 25-30 fős, alaszkai őslakosokból álló csoportot béreltek fel vadásznak.
Az expedíció egy pontján a kodiakokat (így hívják az egyik alaszkai népet) a San Nicolas-szigeten hagyták fókavadászatra. A szigetet nem lehetett lakatlannak nevezni, hiszen ott élt a nicoleño indián törzs.
A kodiakok konfliktusba keveredtek a szigetlakókkal, és megölték a férfiak nagy részét, a nőket pedig rabszolgasorba taszították.Hogy mi történt a kodiakokkal, nem tudni. Csak találgathatunk: vajon maguk hagyták el a szigetet, vagy az elhurcolt nők végeztek velük? Ami a nicoleñókat illeti, a kodiakokkal való összecsapás után a népességük drasztikusan lecsökkent, mindössze százan maradtak.
Az 1830-as évek elejére sok indián elhagyta a szigetet. Az ott maradottak sorsát 1835-ben a Santa Barbara-i misszió vette kézbe. Céljuk az volt, hogy a megmaradt, kevesebb mint 15 indiánt áttelepítsék a szárazföldre. Valószínűleg munkaerőnek szánták őket, amiből nagy hiány volt. Az akció során sikerült minden szigetlakót kimenekíteni, kivéve egyetlen nőt. Ő volt Juana Maria.
A történet egyik változata szerint Juana Maria éppen szállt fel a mentőhajóra, amikor rájött, hogy nincs meg a kisbabája. Leszállt a hajóról, és visszatért a faluba, hogy megkeresse a gyermeket. Eközben a hajó a közeledő vihar miatt gyorsan kifutott a kikötőből.
Sokan azonban nem hisznek ebben a verzióban. Alternatív magyarázatként azt feltételezik, hogy a közeledő vihar miatt a legénység kapkodva és rosszul számolta meg a szigetlakókat, úgy hitték, mindenkit felvettek, és gyorsan elhajóztak. Bár a hajó jó idő esetén vissza akart térni a San Nicolas-szigetre, de ez végül sosem történt meg, mivel elsüllyedt a San Franciscó-i öböl bejáratánál.
Így történt, hogy Juana Maria élete következő 18 évét a szigeten töltötte, a világtól elzárva. A rákövetkező években többször is megpróbálták felkutatni, de egyik kísérlet sem járt sikerrel. Valószínűleg egy olyan barlangban élt, amelyet senki sem talált meg.
Ott rejtőzködött az oroszok és a kodiakok elől is, akik időről időre visszatértek vidrákra vadászni.
2018-ban Susan Morris történész felvetette, hogy Juana Maria talán nem is volt teljesen egyedül. Még ha a vidravadászok nem is találtak rá, voltak ott mások is: elefántfóka-vadászok, csempészek és kínaiak, akik gyakran hajóztak a közelben.
A legmeggyőzőbb bizonyíték egy esetleges találkozásra a „Boston Atlas” újság 1847-es számában található. A cikk szerint mintegy tucatnyi alkalommal szálltak partra a szigeten, és az egyik ilyen során a tengerészek találtak egy nőt, akit túszul ejtettek. Ő azonban megszökött a férfiak elől, és elrejtőzött a magas fűben.
Étkezés és mindennapok
A gumókon és gyökereken kívül a szigeten nem nagyon volt mit enni. Szerencsére halból rengeteg akadt a környéken, és a nő könnyűszerrel kifogta őket, hiszen ez a tudás a vérében volt. Kagylókat is gyűjtött, amelyeket nyersen, főzve, füstölve vagy sütve fogyasztott. Az élelemszerzéssel és az elkészítéssel tehát nem volt gondja, bár az étrendje nem volt túl változatos.
De vajon hogyan oldotta meg a tűzrakást? Minden alkalommal kövekkel csiholt tüzet, vagy folyamatosan táplálta a lángot? A vízzel nem volt probléma, a kutatók találtak forrást a szigeten. Emellett kutyákat is tartott. Bár neki magának is nehéz volt élelemhez jutnia, mégis gondoskodott az állatokról. Valószínűleg ők segítettek neki elviselni a magányt.
Juana Mariának voltak saját edényei, szerszámai és használati tárgyai is, méghozzá nem is kevés. A leletek egy része az i.sz. 7-8. századból származik. Vagyis azokon a hétköznapi tányérokon, amelyek ott hevertek szétszórva, és amelyeken úgy lehet járni, mint a kavicsokon, az indiánok már ezer éve ettek!
Megmenekülés és végzet
1853-ban George Nidever szőrmevadász talált rá a nőre. Ez már a harmadik célzott kísérlete volt. Korábban is járt a szigeten, talált friss emberi nyomokat és leszakított fűvel teli kosarakat, de emberekkel nem találkozott.
Juana Maria örült a vadásznak és csapatának, és beleegyezett, hogy velük tart a szárazföldre. Amikor eljött az indulás ideje, összeszedte minden holmiját: a nyakláncát, a horgokat, a csonttűt, az árat, a kőmozsarat, a kötelet és az összes rendelkezésre álló élelmet, beleértve egy rothadó fókafejet is.
Aztán a szelek, amelyek évezredek óta keringtek a sziget felett, beleakaptak a vitorlákba, és a horizonton túlra repítették a szigetvilág utolsó szülöttét. Juana Maria tapsolt és zavartalanul táncolt örömében.
Santa Barbarában a nő felbukkanása igazi szenzációt keltett. Folyamatosan látogatók érkeztek hozzá, ami láthatóan örömmel töltötte el.
Mivel senki sem tudta a nevét, Juana Mariának keresztelték el. Táncolt a vendégeknek, és mesélt valamit nekik egy számukra érthetetlen nyelven. A boldogsága azonban nem tartott sokáig. Pár héttel a szárazföldre érkezése után Juana Maria vérhasban elhunyt, és a Santa Barbara-i misszió temetőjében helyezték örök nyugalomra.
Ha tudta volna, hogy csak néhány hétig élhet boldogan az emberek között, majd meghal, vajon inkább a szigeten maradt volna, hogy tovább élhessen? Vagy a halál elfogadható ár volt a rövid boldogságért cserébe?
Scott O’Dell amerikai írónak van egy „Kék delfinek szigete” című könyve, ami egy lányról szól, aki egyedül marad egy szigeten a Csendes-óceánban – ennek a népszerű ifjúsági regény főszereplőjének ihletője Juana Maria volt, vagy ahogy gyakran emlegetik: „a San Nicolas-sziget magányos nője”.
