Világos, hogy ha egy kis patakról van szó, amin át lehet dobni valamit a túlpartra, vagy csak simán átküldeni egy csónakot, akkor nincs gond.
Még az ókori Rómában is pikk-pakk megoldották ezt a problémát: indítottak egy drónt… ööö… akarom mondani egy rabszolgát, akiért nem volt olyan nagy kár. Ő aztán a kötéllel a fogában átúszott a túlpartra. Egy ilyen hőstettért beírtak neki egy dicséretet a munkakönyvébe, sőt, néha még soron kívül nyugdíjazták is.
Caesar például egy vízvezeték építésénél, a kötél átjuttatására rabszolga-tehetségkutatót hirdetett (mivel a szabad polgárok közül senki sem akarta kockáztatni az életét). A győztes rabszolga (a 11. próbálkozó!!!!) végül megkapta a szabadságát. Ez azért elég jó ösztönző volt a sikerhez, úgyhogy oda is tette magát rendesen.
Bezzeg a mai történészek, fizikusok és mérnökök a mai napig törik a fejüket, hogyan tudtak a rómaiak ilyen bonyolult szerkezetet építeni úgy, hogy az illesztéseknél mindössze 7 milliméteres eltérés volt! Gondolj bele: 7 milliméter!!!!!!!
Nekem egy csapat „kiváló szakember” – akiknek 15 év rutinjuk volt a „Főnök, mi mindig így szoktuk csinálni” területén – egy 14 méteres sávalap betonozásánál 6 centimétert tévedett a szintben, pedig volt slagvízmértékük és szintezőműszerük is. Hosszú és keserves munka volt kijavítani. De sebaj, a ház áll, köszöni szépen, jól van… Na de eltértünk a tárgytól.
A középkorban a hídépítés kicsit egyszerűbb volt, leginkább a „jó lesz az úgy” elvet követték. Bár a hibákért az építészek és építők feje hullott, mint a záporeső, az esetek 99%-ában ez a módszer bevált. Ott építettek hidat, ahol a két part a lehető legközelebb volt egymáshoz, és a partfal a lehető leglaposabb volt. Minden más esetben maradt a gázló vagy a révészek csónakja.
Amúgy ez volt a legjövedelmezőbb szakma: elég volt megszervezni az átkelést egy valamirevaló folyón, és a pénz csak úgy dőlt a kasszába. A 18. századig a révész többet keresett, mint az uzsorás. Nem csoda, hogy a pórnép mindkettőt szívből gyűlölte.
Az újkorban aztán nagyot fordult a világ az építészet terén. Megjelentek az aktív, tettrekész emberek, akik nem vártak a sült galambra, hanem maguk próbálták megzabolázni a természetet.
Ők voltak… a mérnökök!
Hű, micsoda elszánt fickók voltak! Minden feladatot a haladás és a saját személyes kihívásuknak tekintettek. Ezért aztán mindenre rábólintottak, ami néha rosszul sült el. Ma pont egy ilyen esetről mesélek, amikor sötét fellegek gyülekeztek a mérnök feje felett, de végül egy egyszerű utcagyerek leckéztette meg.
A földgolyó másik végén van két ország: az USA és Kanada. Bár a történelmük szorosan összefonódott, két nagyon különböző országról van szó, akik nem mindig ápoltak túl meleg viszonyt. Előfordult, hogy majdnem háborúig fajultak a dolgok, de szerencsére mindig sikerült időben elsimítani a konfliktust. Végül a kapcsolatok annyira megerősödtek, hogy mindkét állam megérett egy közös híd építésére.
Méghozzá nem valami egyszerű, sík terepen, hanem közvetlenül a Niagara-vízesésnél.
Jártál már esetleg arrafelé? Nem?
Kár, mert a vízesés tényleg festői.
De van itt egy kis bökkenő… sőt, kettő is. Az egyik, hogy a vízesésen kívül az égvilágon semmi sincs ott. Akkora a pusztaság, mint egy tipikus „Isten háta mögötti” porfészekben. Valami rejtélyes oknál fogva mégis pont oda álmodtak meg egy hidat.
A második bökkenő az volt, hogy mindkét part meredek sziklafal, és a folyó valahol jóóóóó mélyen lent kanyarog. A vízesés és a brutális sodrás miatt lehetetlennek tűnt átjuttatni bármiféle kötelet, kábelt, de még egy árva cérnaszálat is a túlpartra.
Az építtető cég még versenyt is hirdetett: aki csónakkal át tud kelni a folyón, annak… egy kiadós kézfogás lesz a jutalma. Nem meglepő módon egyetlen idióta sem jelentkezett.
Rabszolgák ugye már nem voltak kéznél. Úgy döntöttek hát, hogy pénzzel motiválják az öngyilkosjelölteket. Eleinte így sem tolongtak. Amikor a jutalom elérte a mai árfolyamon számított 100 000 dollárt, az első vállalkozók nekivágtak a folyónak. Hogy mi lett a vége? Röviden: mindegyiküket elnyelte a víz.
Mintegy két évvel a verseny meghirdetése után, ahogy a díj folyamatosan nőtt, az összeg már majdnem elérte a milliót. Ekkor lépett a történelem színpadára Charles Ellet mérnök úr. Ő a szolgálataiért nem kért se többet, se kevesebbet, mint 5 millió dollárt – akkori árfolyamon! Először el akarták küldeni melegebb éghajlatra, de… hidat építeni muszáj volt, jelentkező meg sehol. Így aztán a cég a fogát csikorgatva, de beleegyezett a kifizetésbe.
Charles Ellet versenyt hirdetett a helyi srácoknak: aki egy papírsárkány segítségével átjuttat egy vékony zsinórt a folyó TÚLPARTJÁRA, az kap egy kis édességet meg 10 dollárt. Másnapra az egész partot ellepték a gyerekek.
De sajnos hiába volt minden igyekezet, senki sem tudta a sárkányt még a folyó közepéig sem eljuttatni. Ekkor valaki elszólta magát, hogy él a környéken egy csavargó srác, aki a papírsárkányok nagymestere.
A Homan Walsh nevű fiú első próbálkozása kudarcba fulladt… a vacak zsinór miatt. Egyszerűen elszakadt, a sárkány meg a folyó közepén a vízbe pottyant. Másnap azonban Homan kora reggel felengedte a sárkányt, és a légáramlatokat kihasználva egészen éjfélig navigálta a túlpartig!
És végül sikerült neki.
A túlpartra először átértek a vékony zsinórral, aztán jött egy vastagabb, majd egy kötél, egy kábel, végül a drótkötél és…
A fiúnak leperkálták a 10 dollárt, ami mai értéken kb. 350 dollár. A mérnök pedig felmarkolta a megbízóktól a maga 150 ezer dollárját (ami ma 5 milliót érne). Minden a legnagyobb rendben, tiszta sor!
Így született meg az USA és Kanada között az első függőhíd.
