„Ez nem lehet komoly” – villan át rajtad az első gondolat, de a kísérlet, hogy visszarántsd magad, csak ahhoz vezet, hogy még szorosabban beszorulsz. A szíved hevesen ver, a dobogása zúg a füledben. A nyelved a szomjúságtól azonnal a szájpadlásodhoz tapad, és bár hallod magad előtt a vízcseppeket, nem éred el őket.
„Persze, hogy kimentenek” – gondolta John Edward Jones, amikor beszorult a Nutty Putty-barlangba, miközben annak egy feltáratlan zugát próbálta felderíteni. És mentették is. Biztosan meg is mentették volna, ha nincs egy tragikus véletlen. Ez a véletlen örökre eltemette a barlangászt a szűk járatban, olyannyira, hogy a mentőcsapatok még a holttestét sem tudták a felszínre hozni, inkább berobbantották a bejáratot, a barlang egy részét pedig örökre sírhellyé változtatták.
A Szülőcsatornán át az Alvó Szellem Csarnokába
Az amerikai Utah államban található Nutty Putty-barlangot 1960-ban fedezték fel, és hamar híressé vált a nagy földalatti termekbe vezető, szűk és kanyargós járatainak bőségéről. Fiatal és tapasztalt barlangászok ezrei kutatták, újabb és újabb átjárókat, termeket és földalatti tavakat felfedezve. Mivel sok járat alacsony boltozatú, kanyargós üregekre hasonlított, nem volt ritka, hogy valaki beszorult. A mentőcsapatok minden alkalommal a helyzet magaslatán álltak, sőt, kidolgoztak egy egyedi, csigákból és görgőkből álló rendszert, amellyel ki tudták húzni a pórul járt barlangászt. Azonban minden ilyen művelet (amelyek akár 12–14 órán át is tarthattak) egy vagyonba került az államnak.
Ezért az állam hatóságai 2004-ben lezárták a Nutty Putty-t, hogy kidolgozzanak egy látogatási szabályzatot, amely kérelmek benyújtásához kötötte a belépést, kizárta a nem profikat, és értesítette a mentőket. A barlangot 2009-ben nyitották meg újra, és fél évvel később bekövetkezett a történetének legtragikusabb eseménye.
A 26 éves John Edward Jones-t nem lehetett tapasztalt barlangásznak nevezni. A barlang közelében élt, tinédzserként gyakran leereszkedett oda, de a házasság, a család és a gyermek háttérbe szorította a barlangászat iránti szenvedélyét. Ráadásul a 182 centiméteres magasságához John 92 kilogrammot nyomott – ami nem a legalkalmasabb testalkat a Nutty Putty „patkánylyukainak” felfedezéséhez.
Azonban 2009 szeptemberében gond nélkül engedélyt kapott a barlang látogatására, és a hétvégén elindult oda testvérével, Josh-sal. Ahogy a felesége később visszaemlékezett, John úgy döntött, hogy „feleleveníti a régi időket”, és végigmegy a veszélyes útvonalon az Alvó Szellem Csarnokáig – egy nagy teremig, amelynek körvonalai a térképen egy emberi arcra hasonlítanak. Ide a „Szülőcsatorna” nevű járatrendszer vezetett – szűk, lejtős, egy méter átmérőjű átjárók.
Le a nyúl üregén
Az útvonalon John mászott elöl, a testvére pedig némi távolságot tartva követte. Félúton azonban szörnyű dolog történt – John eltévedt. Az egyik kanyarban rossz irányba fordult, és tovább kúszott, miközben Josh a helyes úton haladt tovább. A helyzet azért volt ijesztő, mert azt a járatot, ahová John bejutott, korábban még soha senki nem kutatta.
A hasadék veszélyesen összeszűkült, de a barlangász biztos volt benne, hogy később kiszélesedik – a térképek is ezt mutatták. Így hát kúszott előre, a csípőjével, a hasával és a karjaival segítve magát, amíg be nem szorult az egyik kanyarulatba. A próbálkozás, hogy visszarántsa magát, nem járt sikerrel, ezért John úgy döntött, előre préseli magát, annál is inkább, mert a kanyar után a járat lefelé lejtett. Erőt vett magán, lecsúszott, és egy pillanat múlva megállt, végleg beszorulva.
Fejjel lefelé találta magát egy 28 centiméter magas és 45 centiméter széles hasadékban (ami alig nagyobb, mint egy elöltöltős mosógép ajtajának átmérője). Egy mély lélegzetvétel következtében a teste még néhány centimétert lejjebb csúszott, és végleg beszorult. Arról, hogy egyedül kijusson, még csak álmodni sem lehetett, de John, miután kezdetben úrrá lett rajta a jeges félelem, megnyugodott. Hiszen mögötte jött a testvére, Josh, aki persze, hogy kihúzza őt.
Josh eközben a helyes úton eljutott az Alvó Szellem Csarnokába, és mivel nem találta ott a testvérét, aggódni kezdett. Elkezdett kimászni, és kétórányi keresgélés után végre meglátta a hasadékból kilógó edzőcipőt. Josh megpróbálta John-t a lábszáránál fogva kihúzni, de csak egy kicsit sikerült feljebb húznia. Amint elengedte a lábát, a test azonnal visszacsúszott a hasadékba.
A mentőcsapat
A segítség csak délután egy órakor érkezett meg. Ekkor John Edward Jones már négy órája volt a sziklák fogságában. Az orvos, miután megvizsgálta a helyzetét, lesújtó következtetésre jutott: véleménye szerint a szerencsétlenül járt férfinak legfeljebb 10 órája volt hátra, utána a szíve a terheléstől leáll. Sietniük kellett.
A fiút kötelekkel nem sikerült kihúzni a hasadék formája miatt. Ekkor a mentők úgy döntöttek, bevetik a saját fejlesztésű módszerüket – egy csigákból és görgőkből álló rendszert, amely a korábbi műveletek során már kiválóan bevált.
17 órára (öt órával a művelet kezdete után) a mentőknek sikerült John-t három méterrel feljebb mozgatniuk – nagyjából addig a pontig, ahol a járat megtört. Már vizet és némi ételt is tudtak neki adni. A srác még a feleségével is tudott beszélni rádión, és megnyugtatta, hogy minden rendben van, és hamarosan találkoznak.
A munka folytatódott. Egy ponton sikerült John-t olyan magasra emelni, hogy láthatták az arcát. A szemei vörösek voltak, a fiatalember fáradtnak tűnt, de mosolygott, bízva abban, hogy a nehezén már túl van.
A katasztrófa
Már csak egy utolsó erőfeszítés volt hátra, hogy John-t egy viszonylag biztonságos helyre húzzák. A mentők megfogták a kötelet, de ekkor bekövetkezett a katasztrófa. Az egyik csiga rögzítése meglazult, kiszakadt a falból, és vele együtt az egész szerkezet összeomlott. A mentőcsapat a hirtelen meglazult kötél miatt hanyatt esett, de a legrosszabb az volt, hogy a nagy nehezen már majdnem kiemelt John visszazuhant a hasadékba. A lendülettől elhagyta azt a helyet, ahol eredetileg beszorult, és egy sekély, függőleges aknába esett.
A katasztrófa után minden remény elveszett a srác megmentésére. Az egyik barlangász-mentő megpróbált bejutni a hasadékba, hogy egy új csigát rögzítsen és átkösse John lábát. Azonban ő maga is beszorult, és a csapat a következő három órában őt húzta ki.
Ekkorra Jones már nem mozgott és nem reagált a hangokra. Míg az aknába esve kezdetben még mozgatta a lábát, a mentővel történt kudarc után már semmilyen életjelet nem adott. Már 18 óra telt el azóta, hogy a kőcsapdába esett, és ahogy az várható volt, a fiatalember szíve nem bírta tovább.
„Így lesz a legjobb”
John Jones halálát a mentőcsapat orvosa állapította meg, akit másnap minden óvintézkedés mellett le tudtak engedni a járaton. A holttestet azonban nem sikerült kiemelni. A mentők három napig próbálkoztak ezzel, de végül a kísérleteket túl veszélyesnek ítélték. A szakemberek irányított robbantást hajtottak végre, és a járat, amelyben a 25 éves John Edward Jones végső nyugalomra lelt, örökre lezárult.
Aztán magán a Nutty Putty-n volt a sor. A bejáratát lebetonozták, a profi barlangászok tiltakozása ellenére. „Így lesz a legjobb mindenkinek” – mondta a megyei seriff, és senki sem mert ellentmondani neki. Ma a Nutty Putty továbbra is megközelíthetetlen, a bejárata közelében pedig egy emléktáblát helyeztek el Jones fényképével – az emberével, aki a sors akaratából a saját sírjába mászott be.
Végezetül érdemes hozzátenni, hogy a történet alapján 2016-ban filmet forgattak The Last Descent címmel. A film ténybelileg pontos, de tele van művészi betétekkel (a főhős emlékei, beszélgetései a mentőkkel), amelyek kissé lelassítják a cselekményt. Ennek ellenére a filmet mindenképpen érdemes megnézni.
