A belsejében könnyen elfér egy csoport kíváncsi turista. Néhány évszázaddal ezelőtt pedig egy egész bikát sütöttek ott nyárson, hogy megetessék a helyi apátságot védő lovagokat. A tűz a kemencében jól felfűtötte a kastély tágas termét.
Honnan szereztek annyi fát, hogy folyamatosan melegen tartsák? És hogyan fűtöttek be ilyen hatalmas építményeket? Erről fogunk ma beszélni.
Ki tudja, hogyan menekültek meg az emberek a hideg elől a versailles-i kastélyban?
„A Napkirály szeret jeges bort inni” – viccelődtek a nemes párizsiak a XVII. század végén Versailles mellett elhaladva. És ez nem XIV. Lajos ízlésbeli preferenciáiról szólt, aki elrendelte, hogy az elővárosi kastélyt alakítsák át az állandó rezidenciájává. Télen tényleg olyan hideg volt ott, hogy a víz megfagyott a poharakban. A francia történész, Georges Lenotre humorosan írta le, hogyan menekültek az udvaroncok a versailles-i hideg elől.
„A irodalmi szalon háziasszonya, Rambouillet márkinő medvebőrt varrt a ruhájára. Luxembourg marsallné egész télen számos különféle melegítő között töltötte az időt. De mindegyiküket felülmúlta Charles Delorme orvos: a kályhán feküdt le aludni, nyolc éjszakai sapkát húzva a fejére, a lábára pedig több pár harisnyát és báránybőr csizmát.”
Éppen akkor terjedt el a társasági hölgyek körében az a szokás, hogy kis kutyákat vittek magukkal az estélyekre és bálokra, a karjukon hordozták őket, sőt, még az asztalhoz is leültek velük. A Károly király spánieleket használt… élő és hordozható melegítőként használta őket.
„Van egy csodálatos XVI. századi festmény – egy fiatal nő, aki lefekszik aludni. Éppen leveszi a harisnyáját, és az ágyán, a párnán összegömbölyödve egy kutya fekszik. Mindenki azt mondja, hogy azért fekszik ott, hogy felmelegítse az ágyát” – mesélte David Carpenter középkortörténész.
Mérnöki hiba
Versailles-ban szigorúan tilos volt a hidegre panaszkodni. A palotában azt mondták: semmi baj, felmelegszel a „Napkirály” sugaraiban. Valójában XIV. Lajos semmiképpen sem akarta elismerni a mérnöki hibáját – csak néhány termet és szobát szerelt fel kandallókkal a takarékosság érdekében. És természetesen ez nem volt elég a hatalmas rezidencia felfűtéséhez.
„A király nem szenvedett a hidegtől, mert a királyt mindig melegítették. Ő az ország legbefolyásosabb embere. Az udvaroncok viszont fázhattak. Láttad Versailles-t? A királyi lakosztály több hatalmas szobából áll, pusztán a király életéhez, az udvaroncok pedig kis kamrákban húzták meg magukat, mert így fizettek azért, hogy a király mellett lehessenek, az ő kényelmükkel nem nagyon törődtek akkoriban” – jegyezte meg David.
Milyen szörnyű kényelmetlenségekkel szembesültek az arisztokraták?
Versailles még így is egy paradicsomi hely volt bármely más középkori európai kastélyhoz képest – magyarázzák a történészek. Hiszen elsősorban egy bevehetetlen erőd, és csak másodsorban egy arisztokrata lakóhely. Ezért a fellegvárakban a biztonság mindig a kényelem fölé volt helyezve.
„Mi egy fényűző és híres feudális urat képzelünk el, egy dicsőséges lovagot, selyemben, drága anyagban, karddal az oldalán. És ő a földek ura, mindenki neki van alárendelve, mindenki meghajol előtte, titokban mindenki gyűlöli és irigyli őt. Egy kastélyban él, és ez a lehető legnagyobb kényelem. Valójában ez azért nem volt teljesen így. A kastély egyáltalán nem volt kényelmes hely” – mondja Ian Kershaw.
A kastélyokat leggyakrabban vízzel teli árkok vették körül, hogy nagyobb esély legyen a lehetséges ostrom visszaverésére. Végül is nyugtalan idők voltak. Ezért a középkori fellegvárak állandó kísérője a csontig hatoló nyirkosság volt. De akkoriban fával fűteni egy kastélyt – enyhén szólva – egyáltalán nem volt okos dolog – vélekednek a szakértők. Az összes hő elkerülhetetlenül távozott volna a lőréseken keresztül.
„A lőréseket nem a fényért vágták, hanem azért, hogy visszaverjék a támadásokat. Egyszerűen azért, hogy észrevegyék az ellenséget, aki kúszik, lopakodik vagy üvöltve fut. És ha nem fut, akkor előre kell látnod az ellenséget, nyomon kell követned és le kell lőnöd őt. Ha valamivel eltakarod a lőrést, és nem látod az ellenséget, meghalsz” – jegyezte meg Kershaw.
Miért nem számított luxusnak a szőrme Európában?
Ékes példa a XIII. században épült Marksburg kastély a Közép-Rajna völgyében. Úgy néz ki, mintha egy „Középkori építészet” című cikk illusztrációja lenne egy tankönyvben. És ez a kőkolosszus szintén nem volt fűtve: kandalló csak a földesúr szobájában volt.
Abban az időben Európában gyakran hoztak olyan törvényeket, amelyek tiltották az erdőirtást. A feudális urak úgy mentették magukat, ahogy tudták, például szőrmébe burkolóztak, ami nem luxus volt, hanem a felmelegedés eszköze.
„Európa mindig is szőrmékbe, rengeteg szőrmébe volt öltözve. A középkorban mindenhol volt szőrme. A ruhákat szőrmével bélelték, a cipőket szőrmével bélelték, még a gyermek bölcsőit is szőrmével készítették. Egyszer találkoztam egy említéssel szőrme lepedőkről, de azt hiszem, ott egyszerűen szőrmével takarták le az ágyakat, majd utána jöttek a lepedők. Szőrmén aludni nem túl kényelmes, de könnyen életet menthetett” – jegyezte meg Kershaw.
Hogyan mentettek meg az embereket zajos mulatságok a hidegtől?
A kastélyokban nem véletlenül rendezték a leghangosabb lakomákat a hidegben. Igen, mondják a történészek, a módszer kétséges, de azért egy zsírosabb húsdarab nemcsak laktató ételnek számított, hanem szó szerint üzemanyagnak is a szervezet számára.
„Ugyanez a földesúr természetesen sok fehérjedús ételt fogyasztott, mert a nemesség főként húst evett. Amikor a XIV. században globális lehűlés érkezett Európába, az egész lakosság áttért a húsra. Tehát tévedés, hogy a parasztság kizárólag növényi táplálékon élt. És a középkorban mindenki alkoholt ivott. Nem volt se tea, se kávé. Ezért a fő ital a déli országokban és a gazdagoknál a bor, mindenki másnál pedig a sör volt. Mindenki úgy oldotta meg a helyzetet, ahogy tudta” – mesélte a történész.
De úgy tűnt, hogy pusztán csak szőrmével és hússal nem lehet megmenekülni a hideg elől. Ma az európai tél a könnyű lehűlés szinonimája, de úgy hétszáz évvel ezelőtt gyakran nagyon erős fagyok voltak.
Hogyan jelent meg a fűtés Európában?
Ezután a palotákban elkezdték használni a hypocaustumot – egy füstmentes fűtési rendszert, amelyet az ókori rómaiak találtak fel.
„A hypocaustum egy központi fűtési rendszer volt, a fűtőtere a pince szintjén helyezkedett el, csatornarendszerrel, amely a falakban és a padlóban futott. Ezek a csatornák forró levegőt vezettek. Speciális, jó hőleadású követ használtak. De hogy ne égesse meg a lábat, sok követ használtak, így szabadon lehetett járni” – magyarázta Marc Morris építészmérnök.
A szakértők szerint a rómaiak lényegében az első konvekciós fűtési rendszert találták fel. Főként az olasz és spanyol kastélytulajdonosok vették át ezt a rendszert.
Angliában, Franciaországban és Németországban viszont vegyesen fogadták: még egy jól befűtött hypocaustum sem volt elég egy igazán fagyos éjszakára. Ezért ezekben az államokban továbbfejlesztették a kályhafűtést – az újításokat hamarosan átvették az orosz cárságban is.
„I. Péter 1709-ben felkérte a helyi mérnököket, hogy építsenek svéd és holland kályhákat. Ezeket a kályhákat már kéménnyel építették. A Téli Palotában kezdték el használni őket. Ott egy kígyózó csőrendszer volt, hat csatornával. Az egyik csatorna felfelé, a másik lefelé vezette a levegőt. Így a hő a szerkezetben maradt. A fűtőtér a pincében volt, és több emelet felett voltak ezek a csatornák. Anna cárnő uralkodása alatt továbbfejlesztették ezeket a kályhákat. Extrán kígyózó csövek és ajtók voltak bennük, amelyekkel szabályozni lehetett a levegő áramlását” – mondja a szakértő.
A paloták kimentek a divatból
Természetesen sok minden megváltozott a fűtőkazánok megjelenésével és a szénre való átállással, mint fő tüzelőanyag. Azonban maga a palotaélet fokozatosan kiment a divatból. Az európai nemesek kényelmes házakat kezdtek építeni kis szobákkal és gyönyörű ólomüveg ablakokkal.
A királyi palotákat is úgy kezdték építeni, hogy ne fagyoskodni kelljen bennük, hanem kényelmesen lehessen élni. És ezek a rezidenciák jelentősen különböztek a hatalmas termekkel rendelkező családi kastélyoktól. Az ősi fellegvárakban általában csak a „másodrangú udvaroncok” maradtak: befolyásukat vesztett idős arisztokraták, távoli rokonok vagy törvénytelen gyermekek.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
