A krónikákban szinte varázslatnak tűnik: lángcsóva repül a tenger felett, a hajók égnek, az emberek pedig pánikban a vízbe vetik magukat – de ott sem menekülnek meg. A görög tűzről van szó, a középkor leghíresebb titkos fegyveréről.
Nézzük meg, ki találta ki, hogyan használták a tengeren és a falakon, miért rettegtek tőle évszázadokig, és pontosan mit tudunk a receptjéről – illetve mi az, amit a mai napig homály fed.
Mikor jelent meg, és kit mentett meg?
A görög tűz a 7. században, a Bizánci Birodalom és az arab flották háborúi során vonult be a történelembe. A legismertebb eseménysorozat Konstantinápoly védelme: a bizánciak bevetették a gyújtókeveréket a tengeren, és sikerült feltartóztatniuk az ellenséget.
A források a találmányt egy Kallinikosz nevű mérnöknek tulajdonítják a szíriai Héliopoliszból, aki a legenda szerint a birodalomba menekült, és felajánlotta ezt az új technológiát. Hogy mennyire pontos ez az életrajz, az már a krónikások dolga, de a logika világos: egy olyan emberről volt szó, aki értett a kémiához és a „vasakhoz” is, vagyis a szivattyúkhoz, csövekhez és fúvókákhoz.
Két ostrom, ami híressé tette
A legnagyobb dicsőség Konstantinápoly ostromaihoz kötődik. A 670-es években a város állta az arab flotta rohamát, 717–718-ban pedig egy újabb súlyos ostromot élt túl. Mindkét esetben döntő érvnek bizonyult, hogy fel tudták gyújtani a falakhoz közeledő hajókat, meghiúsítva ezzel a partraszállást. A középkorban a tenger jelentette az „utánpótlási útvonalat”, így a flotta elvesztése gyorsabban romba dönthette az egész hadműveletet, mint egy szárazföldi vereség.
Ez nem csak egy keverék, hanem egy egész rendszer.
A görög tűzre fontosabb inkább komplexumként tekinteni: üzemanyag plusz a kijuttatás módja. A hatást nemcsak maga az anyag váltotta ki, hanem az is, hogy sugárban tudták permetezni, akárcsak egy lángszóróból.
A hajókon szifonokat használtak – ezek fúvókákkal ellátott fémcsövek voltak, néha állatfejeket formáztak. A keveréket nagy nyomással kipréselték, majd a kimenetnél meggyújtották. A tűz célzottan repült, ami alapjaiban változtatta meg a tengeri hadviselést: a nyilak elől még el tudott bújni az ellenség, de a lángsugár elől már nem.
A „szifonos” változaton kívül léteztek hordozható megoldások is: cserépedények vagy gránátok, amelyeket a várfalakról hajítottak le, valamint gyújtóanyaggal átitatott nyílvesszők és számszeríj-lövedékek. Vagyis a technológia több szinten működött – a „mezeitől” a haditengerészetiig.
Még egy fontos apróság: a biztonság. Egy könnyen gyulladó üzemanyagot tárolni és szállítani sokkal nehezebb, mint a nyilakat. A keverék légmentes edényeket, szaktudást és a „szifonos” felszerelés folyamatos karbantartását igényelte. Éppen ezért a görög tűz a professzionális flotta és az állam fegyvere volt, nem pedig holmi gerilla-barkácsolás.
Miért égett a vízen, és mivel oltották?
A pszichológiai hatás: pánikba esett ellenség. A fegyver nem csak a fizika törvényei által hatott. Tengeri csatában az emberek amúgy is rettegtek a tűztől: a hajón rengeteg a fa, a szurok, a vitorlavászon, menekülni pedig nincs hová. De amikor a láng még „kúszik” is a hajón, a legénységnek az az érzése támad, hogy a világ alapvető szabályai borultak fel. Ezért van a leírásokban annyi iszonyat és misztikum.
Ég a vízen és a víz alatt. A keverék kőolaj vagy gyanta alapú volt, könnyebb a víznél, és rosszul keveredett vele. Szétterült a felszínen, és addig égett, amíg el nem fogyott az anyag, vagy el nem zárták az oxigéntől.
Próbálták oltani homokkal, földdel, vizes rongyokkal, néha ecettel. A cél mindig ugyanaz volt: elzárni a levegőt, és fizikailag eltávolítani az égő anyagot. Ez valóságos rémálom volt a tengerészeknek, mert a megszokott „öntsük le vízzel” módszer nem működött.
Mi lehetett benne, és miért nincs pontos válasz?
A görög tűz receptje államtitoknak számított. Nem tették közzé, hanem szűk, az udvarhoz és a flottához kötődő műhelyeken belül adták tovább. Hozzánk csak a hatás leírásai jutottak el, a gyártási technológia nem.
A történészek kőolajalapot feltételeznek: nyersolajat vagy annak származékait gyantákkal és esetleg kénnel keverve. Vannak elméletek az égetett mészről is, ami vízzel érintkezve hőt fejleszt, illetve olyan adalékanyagokról, amelyek ragacsossá tették a lángot. De még ha el is találjuk az összetevőket, ott marad a második kulcskérdés: milyen arányok és milyen kijuttatási technológia tette lehetővé a stabil lángsugarat.
Fontos az is, hogy a „görög tűz” idővel változhatott. Az évszázadok során az összetétel és a felszerelés is fejlődhetett.
Miért tűnt el a recept?
A titkolózás kétélű fegyver. Amíg a birodalom erős, és létezik a mesterek iskolája, addig a titok védi a technológiát. De ha megszakad az átadási lánc, már nincs honnan helyreállítani. A 14–15. században Bizánc területeket, pénzt és flottát veszített. Megváltozott a haditechnika is: a tüzérség és a lőporos fegyverek fokozatosan kiszorították a régi megoldásokat. Amikor Konstantinápoly 1453-ban elesett, az a humán és gyártási rendszer, amely képes volt fenntartani a technológiát, egyszerűen megszűnt. Folyamatos alkalmazás nélkül pedig bármilyen „titkos recept” hamar legendává válik.
