Ez nem nyárfa szösz. Nem is pókháló. És nem a katonaság csínytevése. Egy olyan jelenségről van szó, amelyet talán már a fáraók idején is megfigyeltek, de a tudósok a mai napig nem tudják megmagyarázni.
1954 októberében Firenzében, az „Artemio Franchi” stadionban az emberek egy futballmérkőzés közben különös jelenség tanúi lettek. Az égből, lassan keringve, valami óriási pókhálóhoz hasonló kezdett aláhullani. Ez az esemény adta a világnak a legismertebb mintákat abból az anyagból, amelyet a népnyelv „angyalhajnak” nevezett el.
Sőt, ahogy a tudósok kiderítették, az angyalhajat már jóval korábban is észlelték. Ez nem az atomkor jelensége. De akkor mi lehet ez?
Korai megfigyelések
Az angyalhajjal kapcsolatban gyakran hallani azt a történetet, miszerint egy, III. Thotmesz fáraó uralkodásának idejére datált papiruszon (a „Tulli-papiruszon”) leírták, hogy az egyiptomiak több napon keresztül „tüzes köröket” figyeltek meg az égen, majd ezt követően valamilyen „illékony anyag” kezdett hullani az égből.
A legtöbb komoly egyiptológus azonban a „Tulli-papirusz” szövegét vagy a 20. század ügyes hamisítványának, vagy egy nagyon szabad értelmezésnek tartja, amely valami egészen másról, talán egy meteorológiai jelenségről szólt. Jobb tehát, ha békén hagyjuk a fáraókat, és rátérünk a megbízhatóbb forrásokra.
Annál is inkább, mivel tényleg léteznek ilyenek. Az 1741-es angol krónikák több városban is tenyérnyi méretű „pelyhek” vagy „pókhálók” hullásáról számolnak be. Egy évszázaddal később, 1857-ben, az amerikai Charleston városának lakói éjjel különös „üstökösöket” láttak az égen, reggelre pedig az egész várost vékony, pókhálószerű szálak borították. Jellemző módon pókokat nem találtak rajtuk.
A 19. század másik nagy visszhangot kiváltó esete 1881-ben, Milwaukee-ban történt. Ott annyi „angyalhaj” hullott, hogy a szemtanúk szerint némelyik szál hossza a 20 métert is megközelítette. Az eseményről a nagy tiszteletnek örvendő Scientific American magazin is beszámolt.
Mit árulnak el nekünk ezek a régi feljegyzések? Azt, hogy a jelenség nem köthető a 20. század repülőgépeihez, rakétáihoz vagy titkos katonai kísérleteihez. Már előttünk is létezett.
A firenzei incidens
De térjünk vissza Olaszországba, az 1954. október 27-i futballmérkőzéshez. Ez az eset a leginkább tankönyvbe illő az „angyalhaj” kutatásában. Minden egybeesett ugyanis: tömeges észlelés, rengeteg szemtanú – köztük a sajtó képviselői –, és ami a legfontosabb: elemzésre összegyűjtött anyag.
A szemtanúk beszámolói szerint a stadion felett két fénylő, szivar- vagy orsóalakú tárgy jelent meg az égen. Ahogy az égen manővereztek, fehér, füstszerű csíkokat hagytak maguk után. Ardico Magnini, az olasz válogatott labdarúgója később így emlékezett vissza: „Valami olyasmit láttam, ami távolról egy tojásra emlékeztetett, és nagyon lassan haladt. Megcsillant rajta a napfény.”
A játék természetesen leállt. Mindenki az égi látványosságot figyelte. Amikor a tárgyak eltűntek a szemük elől, kiderült, hogy az egész pályát ragacsos, áttetsző rostok borítják.
Amikor az emberek megpróbálták a kezükbe venni, a szálak azonnal összezsugorodtak és eltűntek, mintha elolvadtak volna. Az „angyalhajnak” ez a tulajdonsága – a gyors eltűnés, vagy tudományosabban fogalmazva a szublimáció (a szilárd halmazállapotból közvetlenül gázneművé válás, mint a szárazjég esetében) – a jelenség egyik legnagyobb rejtélye.
Az esemény egyik szemtanúja, egy Alfredo Iacopozzi nevű vegyészhallgató azonban a többiekkel ellentétben nem puszta kézzel nyúlt a szálakhoz, hanem leleményes volt: óvatosan feltekerte őket egy pálcára, és légmentesen lezárta egy kémcsőben. Az ő éleselméjűségének köszönhető, hogy a tudósoknak lehetőségük nyílt az „angyalhaj” tanulmányozására.
Miből áll az „angyalhaj”?
Az Iacopozzi által gyűjtött minták Giovanni Canerrihez, a Firenzei Egyetem professzorához kerültek. Munkatársaival spektrográfiai elemzést végzett rajtuk. Az eredmények meghökkentették a tudósokat. Az anyagban bórt, szilíciumot, kalciumot és magnéziumot mutattak ki. Semmiféle szerves anyagot. Engedd meg, hogy elmagyarázzam, miért is fontos ez.
Az angyalhaj megjelenésének legfőbb „népi” magyarázata a pókokhoz kapcsolódott: ősszel a fiatal pókok magasra másznak, kibocsátanak egy hosszú pókselyem fonalat (az úgynevezett „ökörnyálat”), és a szél felkapja őket. Így foglalnak el új területeket. Ez egy valós és jól ismert jelenség. A pókselyem azonban fehérje, egy összetett, aminosavakból álló szerves molekula. A firenzei mintákban viszont nyomát sem találták aminosavaknak. Egyáltalán semmit.
Szerkezetét tekintve az anyag leginkább a boroszilikát üvegre emlékeztetett. Ez az az anyag, amelyből a laboratóriumi üvegedényeket vagy a jó minőségű konyhai eszközöket készítik. Csakhogy ez egy rendkívül furcsa, instabil üveg volt, amely szemmel láthatóan bomlott le.
Később, már a 90-es években, a „Kozmopoiszk” egyesület vezetője, Vagyim Csernobrov is végzett hasonló kutatásokat. Az általuk tömegspektrométerrel végzett elemzés állítólag ritkaföldfémek, sőt, még a technécium jelenlétét is kimutatta. Ez utóbbi egy olyan elem, amely a természetben gyakorlatilag nem fordul elő, mivel radioaktív és gyorsan lebomlik.
Persze itt hagynunk kell egy megjegyzést: a „Kozmopoiszk” eredményeit ugyanis nem publikálták lektorált nemzetközi folyóiratokban, ezért a tudományos közösség nagy szkepticizmussal kezeli őket. De még ha a technéciumot figyelmen kívül is hagyjuk, az olaszok által meghatározott összetétel már önmagában is hatalmas rejtély.
Hogyan jöhetett létre a légkörben boroszilikát üvegszál, amely ráadásul még szublimációra is képes? Nem meglepő, hogy a rejtélyes anyag eredetére vonatkozóan rengeteg elmélet született. Íme néhány ezek közül:
- 1. verzió: Ufológiai. A legegyszerűbb és legnépszerűbb elmélet. Mivel az „angyalhajt” gyakran UFO-k átrepülése után észlelik, ez valószínűleg a „kipufogógázuk”, a hajtóműveik működésének mellékterméke vagy valamilyen energiaszivárgás. Kényelmes magyarázat? Igen. Bizonyítható? Nem. Ez csupán annyit tesz, hogy egy ismeretlent egy másik ismeretlennel magyarázunk.
- 2. verzió: Légköri lények. Létezett egy ilyen egzotikus hipotézis is, például Trevor Constable kutatótól. Ő azt feltételezte, hogy a légkör felső rétegeiben valamilyen óriási, amőbaszerű életformák élhetnek, az „angyalhaj” pedig ezeknek a maradványa. Csakhogy semmilyen bizonyíték nincs az ilyen életformák létezésére.
- 3. verzió: „Pele haja”. Ez már közelebb áll a tudományhoz. A „Pele haja” egy valós geológiai jelenség. Amikor a szél a folyékony lávafolyamok felett fúj, vékony szálakat húzhat ki a vulkáni üvegből. Összetételük részben hasonlít az „angyalhajéra”. De van két nagy „DE”. Először is, a „Pele haja” stabil, nem tűnik el a kezedben. Másodszor, a kialakulásához működő vulkánra van szükség. Az „angyalhaj” pedig hullott Franciaországban és az Egyesült Államokban is, több ezer kilométerre a legközelebbi vulkánoktól. Tehát ez sem illik a képbe.
- 4. verzió: Chemtrail (vegyi csíkok). Az utóbbi évtizedekben a jelenséget gyakran a „chemtrail” (vegyi csíkok) összeesküvés-elmélethez kötik. Eszerint ezek valamilyen káros anyagok, amelyeket titokban permeteznek a repülőgépekről. Az „angyalhajt” azonban már a repülőgépek megjelenése előtt több száz évvel is megfigyelték. Ráadásul egy repülőgép szokásos kondenzcsíkja csupán lecsapódott vízpára, jégkristályok, amelyek gyorsan eloszlanak.
Őszintén szólva, a meglévő hipotézisek egyike sem képes a jelenséget a maga összetettségében, érthetően megmagyarázni. Mindegyik elbukik vagy a kémiai összetételen, vagy a fizikai tulajdonságokon, vagy a megfigyelés körülményein, és a rejtély a mai napig megoldatlan.
Adott tehát egy valós, többszörösen dokumentált jelenség. Tudjuk, hogy nem pókháló. Ismerjük a hozzávetőleges kémiai összetételét – valamilyen bór és szilícium alapú, instabil üvegszál –, valamint a legfőbb tulajdonságát: a gyors eltűnésre való képességét.
Lehetséges, hogy egy ritka és még felderítetlen légköri elektro-kémiai folyamattal állunk szemben. Vagy talán valami még ennél is sokkal különösebb dologgal.
