Miután az amerikaiak atombombákat dobtak Japánra, egyáltalán nem szándékoztak leállítani az atomrobbantásokat. Csupán annyi történt, hogy a kísérleti terep nem ellenséges városok, hanem az Egyesült Államok ellenőrzése alatt álló különböző atollok és sivatagok lettek.
Hamarosan a Szovjetunió is bekapcsolódott ebbe a sajátos atomháborúba, és sikeresen hajtott végre nukleáris fegyverkísérleteket a saját területén. Évekkel később az angolok, a franciák és a kínaiak is kifejlesztették saját atombombájukat. Idővel azonban felismerték, hogy ez nem tesz jót a bolygónak, és ha a nukleáris fegyverek tesztelését teljesen leállítani nem is lehet, legalább korlátozni kellene.
A tárgyalások eredményeként 1963. augusztus 5-én Moszkvában aláírták a szárazföldön, vízen, víz alatt, levegőben és a világűrben történő nukleáris kísérleteket tiltó szerződést. Ettől kezdve a dokumentumot aláíró országok vállalták, hogy a nukleáris fegyvereket kizárólag a föld alatt tesztelik – ami szintén nem kellemes, de jelentősen korlátozott.
Igaz, a dokumentumot csak az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia írta alá, Kína és Franciaország úgy döntött, hogy nekik semmi szükségük a saját céljaik korlátozására.
Azonban sok szerződést a világunkban csak feltételes betartási tervvel kötnek – „hagyjuk, hogy a másik fél teljesítse az összes feltételt, én meg majd találok magamnak valami kiskaput”. Az Egyesült Államok valami ilyesmire gyanakodott a Szovjetunióval kapcsolatban, mivel tartottak attól, hogy a Szovjetunió továbbra is végez majd légköri atomrobbantásokat.
Mivel a Szovjetunió területe óriási volt, rengeteg helyet lehetett találni a rejtett légköri robbantásokhoz. Az akkori technológiával pedig egyértelműen bizonyítani egy légköri atomrobbantást, ráadásul konkrét helyhez kötni, lehetetlen volt.
Ezért az amerikaiak, gyakorlatilag közvetlenül a moszkvai szerződés aláírása után, megkezdték a Vela műholdhálózat kiépítését, amelynek célja a légköri atomrobbantások nyomon követése volt.
A műholdak sikeresen működtek – több mint 40 dupla villanást észleltek (ami a légköri atomrobbantások sajátos jellemzője). Azonban minden dupla villanásra gyorsan találtak magyarázatot: a szerződést nem aláíró kínaiak és franciák folytatták a légköri kísérleteiket, mit sem törődve a világ közvéleményének reakciójával, bár mindig bejelentették a soron következő katonai légköri atomrobbantást.
Így is teljesítette volna küldetését a műholdhálózat, rengeteg fontos anyagot gyűjtve össze, amelyek egy szűk körben széles körben érdekesek. De 1979. szeptember 21-ről 22-re virradó éjszaka derült égből villámcsapásként érkezett a hír. A Vela 6911 műhold a Dél-Afrikához tartozó Prince Edward-szigetek térségében egy jellegzetes dupla villanást észlelt.
Nukleáris incidens
Maga a szigetcsoport két viszonylag nagy szigetből és néhány sziklából áll, amelyek gyakorlatilag az Indiai- és az Atlanti-óceán határán találhatók. A legközelebbi nagyobb város, Port Elizabeth, körülbelül 1700 km-re van, állandó lakosság nincs.
Az amerikai katonai szakértők megállapították, hogy egy 2-3 kilotonnás légköri atomrobbantás történt. A műholdas észlelés mellett az Arecibo-i rádióteleszkóp egy anomális ionoszféra-hullámot is észlelt, amely délkeletről északnyugatra haladt. Az amerikaiak által a szovjet atom-tengeralattjárók nyomon követésére telepített hidrofonhálózat is rögzített egy, a körülbelül 3 kilotonnás robbantásnak megfelelő hidroakusztikus lökéshullámot.
Az amerikaiak viszonylag gyorsan repülőgépeket küldtek az incidens helyszínére, de a radioaktív izotópok megemelkedett koncentrációját nem észlelték. Ez senkit sem lepett meg, hiszen a robbantás légköri volt, és a szélrózsa szerint az incidens helyszínén az összes izotópot a légköri áramlatok Új-Zéland és Ausztrália felé sodorhatták.
És valóban, egy idő után az ausztrál Tasmania és Victoria szigeteken a juhokban a jód-131 megemelkedett szintjét mutatták ki. November közepére az új-zélandi tudósok megállapították, hogy az esővízminták bárium-140-et tartalmaznak, és más rövid életű izotópok nyomai is vannak bennük.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a Prince Edward-szigetcsoport térségében valóban egy körülbelül 3 kilotonnás légköri atomrobbantást hajtottak végre. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy ki tette. És az amerikaiak elkezdtek foglalkozni ezzel a problémával.
Ki lehetett az?
Sem az Egyesült Államok, sem Anglia nem hajtotta végre ezt a kísérletet – egyszerűen nem volt értelme ilyen kis erejű töltetet felrobbantaniuk.
Lehetett volna a Szovjetunió (bár az is igaz, hogy nem világos, miért), mi a csudáért mennének az oroszok az ördög tudja hová, amikor nekik van bőven saját sarkvidéki területük?
Franciaország és Kína a nukleáris fegyvereik fejlesztési fázisában volt, ők rendezhettek volna robbantást szeptember 22-én, de ezek az országok senkitől sem féltek, és minden robbantásukról beszámoltak, nem törődve a közvéleménnyel.
Nem lett volna értelme váratlanul ilyen nukleáris tűzijátékot rendezniük. És saját kísérleti telepeik is voltak bőven. Tehát a légköri atomrobbantást valamelyik olyan ország hajtotta végre, amely titokban fejlesztette ezt a fegyvertípust.
Kívülálló országok akkoriban is voltak. Nem lehetett tudni, hogy mit művelnek a külvilágtól elzárt Kim Ir Szen kommunistái Észak-Koreában, a dél-afrikai apartheid rezsim pedig a maga szomorú történetét írta. És ott volt még Izrael is.
Izrael gyakorlatilag a megalakulása pillanatától fogva háborúba keveredett a szomszédaival, és ennek az országnak soha nem volt igazán békés időszaka. A „gyanúsítottak” között volt még India is, de a flottája nem mutatott aktivitást a Prince Edward-szigetek térségében, ezért az indiaiakat levetették a gyanúsítottak listájáról. Alapos mérlegelés után a gyanúsítottak köre Izraelre és Dél-Afrikára szűkült.
Dél-Afrika akkoriban aktívan próbálta megalkotni saját atombombáját, és formálisan a szigetcsoport is ehhez az országhoz tartozik. Dél-Afrika azonban 1979. szeptember 22-én nem hajtott végre robbantást, a projektben akkor kevesebb mint 100 ember vett részt, és legalább 50 kg dúsított uránra lett volna szükségük egy ekkora robbantáshoz. Ekkora mennyiségű hasadóanyagot pedig észrevétlenül ellopni gyakorlatilag lehetetlen.
Mi a helyzet Izraellel?
Izrael ekkor már aktívan (és sikeresen) foglalkozott a saját nukleáris fegyvereinek fejlesztésével, amihez jelentős segítséget kapott Franciaországtól információk formájában. Az ország tudósai kétségtelenül képesek voltak létrehozni egy kis erejű nukleáris töltetet.
Izrael problémája más volt – az ország meglehetősen szerény mérete miatt még egy kis töltetet sem volt hol felrobbantani. Igaz, a flottának elég ereje volt ahhoz, hogy kipróbálja az eszközt valahol a bolygó egy távoli pontján, csakhogy minden ilyen hely valakihez tartozott. Tehát Izrael egyedül aligha lett volna képes ilyesmire.
És így jutottunk el a „Vela-incidenst” magyarázó leglogikusabb elmélethez. Ha Izraelnek és Dél-Afrikának egyedül nehéz volt egy kis atomrobbantást végrehajtani, akkor mi akadályozta meg őket abban, hogy egyesítsék erőiket?
A két állam közös erőforrásai elegendőek lettek volna ehhez a kísérlethez, és az országok közötti együttműködés akkoriban meglehetősen szoros volt. A légköri atomrobbantás mindkét fél tudósai számára fontos volt, az eszköz Prince Edward-szigetcsoportra szállításának biztosítása pedig nem volt olyan bonyolult. Még a flotta készenlétben tartására sem volt szükség a szükséges adatok rögzítéséhez – hiszen a szigetcsoporton található Dél-Afrika meteorológiai állomása.
Bárhogy is volt, a kísérletek titkosságát meglehetősen jól biztosították. Szeptemberben a szigetcsoport térségében leggyakrabban sűrű felhőréteg borítja az eget, így a villanást az űrből sem lehetett volna észlelni. Legalábbis elvileg. De úgy tűnik, hogy az időjárás közbeszólt – a felhők eloszlottak, és a „Vela” megfigyelőrendszer bizonyította hatékonyságát.
A robbantás után azonban sem azonnal, sem később egyik ország sem vállalta a felelősséget a légköri atomrobbantásért, így az „gazdátlan” maradt. Ami Izraelt és Dél-Afrikát illeti, velük kapcsolatban csak annyit lehet biztosan mondani: ,,Ha nem kapnak rajta, nem vagy tolvaj”.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
