De ne aggódj, a tulajdonosok, a vállalkozók és az üzletemberek is hibáznak. Mindenki téved. Nem ismerek egyetlen embert sem, aki még sosem hibázott volna.
Más tészta, amikor valaki tudja, hogy hibázik, sőt, szándékosan teszi. Az ilyen alakokat nem szeretik a termelésben, mert mindenkit cserbenhagynak. Hiszen végső soron a munkaközösség eredményétől függ, hogy a csapat megkapja-e a fizetését, vagy törölheti a könnyeit, és mehet új munkahelyet keresni.
Pont ezért írnak szigorú munkaköri leírásokat, és rágják mindenki a szájába, hogy mit kell tennie, és mit tilos szigorúan. Ha pedig a gyártás bonyolult, a dolgozókat nem engedik oda egyből: oktatják, tanítják, figyelik őket, hogy kiderüljön, káosz van-e a fejükben, vagy élesen vág az eszük.
De még ez sem mindig véd meg a hibáktól. A vállalatnál, ahol dolgoztam, egy időben a laborban állandó gondok támadtak a mintákkal. Vettek anyagot elemzésre, ellenőrizték: szennyezett. Elvitték egy független laborba: ott minden tiszta volt.
Az igazgató és a dolgozók majd’ megszakadtak, hogy megtalálják a minták szennyeződésének okát. Véletlenül derült ki a kamerák felvételeiből: az éjjeliőr a laboratóriumi kemencében melegítette… a vacsoráját. Természetesen a fickót azonnal kirúgták.
Ma egy nagyon hasonló esetről mesélek, ami azonban minden résztvevő számára sokkal örömtelibb következményekkel járt.
A 15. században Murano szigetén, ahová az összes üvegfúvót száműzték, gőzerővel fejlődött az üveggyártás. Annyi kis műhely és nagy üzem volt ott, hogy a sziget felett hatalmas füstfelhő gomolygott. Mindenki üveget olvasztott, aztán fújták, eladták, újra fújták, újra eladták, és így tovább a végtelenségig.
Európa üvegigénye hatalmas volt, a muranói mesterek pedig ezt maximálisan kihasználták. Velence olyan gazdag volt, hogy erőlködés nélkül megvehette volna EGÉSZ Európát.
A 15. század végén azonban történt valami, ami a többszörösére növelte az üvegfúvók bevételét. És mindez egy egyszerű inas hibájából történt, akire még az üvegolvasztást sem bízták rá, a tárgyak fújását meg pláne nem.
Képzelj el egy középkori műhelyt. Félhomályos helyiség, közepén kemencével, körülötte mesterek állnak, pipával merítik az üvegmasszát és fújják a tárgyakat. A falaknál hosszú asztalok, amelyeknél inasok ülnek. Ők készítik rézből, aranyból, sárgarézből az üvegkereteket, valamint a poharak, kelyhek és lámpák talpazatát.
Ilyen egy igazi üzem! Mindenkinek megvan a maga feladata és dolga.
Pont egy ilyen műhelyben hibázott az inas, akinek az volt a dolga, hogy kivigye a szemetet a rézműves mesterek után. Röviden: az ő feladata volt összegyűjteni a fémforgácsot, és jó messzire vinni a műhelytől.
Így is tett egy darabig, míg egy napon ahelyett, hogy fogta és kidobta volna a forgácsot az udvarra, a kemencébe hajította. Valószínűleg azt hitte, hogy a forgács felolvad, és senki nem vesz észre semmit.
Tulajdonképpen így is történt, senki nem vett észre semmit, mivel üvegfújáskor nem látni az anyag valódi színét – olyankor még vörösen izzik. De a lehűlés után a mesterek igencsak meglepődtek. A szokásos, klasszikus velencei színek helyett minden tárgy, ami ebből a kemencéből származó üvegből készült, a következőképpen nézett ki:
A. Nem volt átlátszó.
B. Szép vöröses árnyalata volt.
C. Az üvegben rengeteg gyönyörű aranyszikra oldódott fel.
Tele volt milliónyi aranyporszemmel!
Ez volt a csodák csodája!
Természetesen elkezdtek kérdezősködni és nyomozni, hogy ki és mit csinált a kemencével. A kihallgatás elsősorban az inasokat érintette, mivel a tapasztalt mesterektől nem vártak ilyen baklövést. És azonnal meg is találták a tettest.
A fiú azt hitte, csoportosan fogják elverni, talán még rugdosni is, de végül megúszta. Bevallotta, hogy fogta magát, és bedobta a forgácsot a kemencébe.
Sürgősen új adag üveget töltöttek a kemencébe, és rézforgácsot dobtak bele. Az üveg tele lett aranycsillagokkal, de a színe nem változott. Ekkor a mesterek elkezdték más fémek forgácsait is az üveghez adni, amiket a műhelyben használtak. Pár nap folyamatos olvasztás után megállapították, hogy a rézforgácson kívül az üveget vas-oxiddal is „tompítani” kell.
Csak ebben az esetben vált az üvegmassza élénkvörössé, irizáló aranyszínű részecskékkel.
Ezenkívül rájöttek, hogy az aranyló üveget sokkal lassabban kell hűteni, mint a hagyományosat. Csak így lehetett előállítani az „aventurin üveget”.
Lassú hűtéskor ezek a részecskék kikristályosodnak, létrehozva azokat a villódzó csillámokat. Azonnal felismerték az új üvegben rejlő pénzkereseti lehetőséget. Női ékszereket kezdtek készíteni belőle. A mesterek ipari méretekben öntötték, fújták és hajlították a bizsukat.
A további kísérletek megmutatták, hogy ha a rézforgács mellé króm-oxidot adnak az üveghez, akkor az zöld színű lesz, ha kobalt-oxidot, akkor kék.
Az aventurin üveg készítésének titkát 200 éven át sikerült megőrizni. Ez idő alatt a mesterek az akkori mércével mérve elképesztő vagyont halmoztak fel. Mondjuk úgy: csak az aventurin üvegre kivetett, egy év alatt beszedett 10%-os adóból a Medici család képes volt trónra juttatni a saját pápájukat.
Ma az aventurin üveg gyártása nem kevésbé jövedelmező üzlet. A helyzet az, hogy az ásványboltokat elárasztották a hamis aventurinok, amelyek valójában egyszerű üvegek.
Nagyon egyszerű őket megkülönböztetni: a valódi aventurin nem olyan szép. Sajnos a hamisítvány szebbnek bizonyult, mint az igazi kő. És az ilyen „hamis” ékszerek tulajdonosai ezért nem is bánják annyira a dolgot, hiszen az üveg valóban szebb.
