1927-ben indult az ausztráliai Brisbane-ben, és a mai napig folyik, sőt, bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is, mint a leghosszabb ideje tartó laboratóriumi kísérlet. A célja pofonegyszerű: bebizonyítani, hogy a bitumen (vagy szurok) nem szilárd test, hanem egy rendkívül sűrű folyadék. És bár ez idő alatt már kilenc csepp is lehullott, egyetlen kutató sem csípte el a zuhanásuk pillanatát. De mi is a titka ennek a száz éve tartó várakozásnak?
A kísérlet lényege: a bitumen, ami úgy folyik, mint egy lassú folyó
1927-ben Thomas Parnell professzor a Queenslandi Egyetemről egy darab, látszólag szilárd szurkot helyezett egy üvegtölcsérbe. Miután enyhén felmelegítette, 1930-ban kivette a dugót, és várakozni kezdett. Az első csepp csak 1938 végén esett le, látványosan bizonyítva: a bitumen folyadék, amelynek a viszkozitása 230 milliárdszor nagyobb a vízénél. Folyik, csak éppen hihetetlenül lassan.
Parnell halála után a stafétát John Mainstone fizikus, majd Andrew White professzor vette át. A kísérlet ideje alatt 1947-ben, 1954-ben, 1962-ben, 1970-ben, 1979-ben, 1988-ban, 2000-ben és 2014-ben hullottak le cseppek. A légkondicionálók felszerelése óta az időköz 8–9 évről 12–14 évre nőtt. A következő, tizedik cseppet a kísérlet századik évfordulójára, 2027-re várják.
A láthatatlan cseppek átka: hogyan maradtak le róla a tudósok újra és újra
A sztori legabszurdabb és legizgalmasabb része a kutatók hihetetlen balszerencséje, akik próbáltak az esemény szemtanúivá válni.
- 1979: John Mainstone az egész hétvégét azzal töltötte, hogy a tölcsért bámulta. A csepp pont akkor esett le, amikor öt percre kiment teázni.
- 1988: A történelem megismétlődött. Mainstone ismét kiment teaszünetre – a csepp pedig leszakadt.
- 2000: A tudós, okulva a keserű tapasztalatokból, felszerelt egy webkamerát. Ám Brisbane-ben vihar tört ki, és 20 percre elment az áram. A csepp pontosan ebben a pillanatban esett le.
- 2014: A kísérletet először közvetítették online, élő adásban az egész világnak. Ám amikor a kurátor, Andrew White megpróbálta kicserélni a megtelt főzőpoharat, véletlenül meglökte a berendezést, a csepp pedig letört és leesett, miközben ő a testével épp eltakarta a kamera elől.
A komikus balszerencsék sorozata sajátos hírnevet szerzett a kísérletnek. 2005-ben John Mainstone még fizikai Ignobel-díjat is kapott – ez az elismerés a legviccesebb és legparadoxabb tudományos eredményeknek jár.
Ír szerencse: a konkurenciának nagyobb mázlija volt
Miközben az ausztrálok az „átokkal” küzdenek, a dublini Trinity College-ban dolgozó kollégáiknak – akik 1944 óta végeznek hasonló kísérletet – sikerrel jártak. Shane Bergin fizikus 2013. július 11-én, hajnali 5 órakor egy webkamera segítségével végre rögzítette a csepp lezuhanásának pillanatát. Az ír tudósok kiszámolták, hogy az ő bitumenjük viszkozitása „csak” kétmilliószor nagyobb a méznél.
Miért van erre szükség? Tudomány, türelem és egy kis varázslat
Bár a kísérlet vicces kuriózumnak tűnhet, komoly tudományos jelentőséggel bír. Szemléletesen mutatja be az amorf anyagok tulajdonságait, és türelemre tanít – egy olyan erényre, ami ritka a mai felgyorsult világunkban. A bitumenről kiderült, hogy nem csak egy „unalmas fekete trutyi”, hanem szénhidrogének összetett, dinamikus keveréke, amely képes az önszerveződésre.
A kísérlet folytatódik. Az ausztrál tölcsérben maradt bitumen még legalább 80 évre elegendő. És ki tudja, talán a századik évfordulóra egy szerencsés tudósnak vagy az online közvetítés egy véletlen nézőjének végre sikerül meglátnia, ahogy csendben és komótosan, a gravitációval dacolva leszakad és aláhull a következő csepp, amely még a múlt században kezdte meg utazását.
